Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 5. szám - Bodor Béla: opus magnum, avagy a legkövérebb láncszem

eredetiben!] pontot tett - bármikor fel tudta idézni az akkori dühöt - pontot, mely sötéten átütött a papíron...”13 Azon túl, hogy ez magyarázatot adhat a különc tipográfiai megoldásra, az összefüggés valósságát támasztja alá a Harmonia... sokszálú halál-tematikája, és egyúttal az első rész seregnyi távolító mozzanatának működésére és motivációjára nézve is adalékul szolgálhat.

Azonban még egy szóra fel kell figyelnünk ebben a (nem az itt tárgyalt könyvből való) idézetben, és ez a szó a düh. Ez az indulat az idézetben annak a gesztusnak a kísérője, amikor a szerző/narrátor saját egzisztenciájára irányuló kijelentést tesz, és ez a kijelentés a nyelv hatalmát deklarálja (némiképp persze jelzetten illuzórikusán) az életfolyamatok felett. A düh, az indulat ritka szó Esterházynál. Éppen ezért feltűnő, hogy például a Második könyv 78. részében ezt írja (persze, tudom, nem biztos, hogy a saját) édesanyjáról: „...mennyivel jobban indulatba hozta egy-egy helytelen nyelvi kifejezés”, mint amikor nagybátyjukról nem azt mondták, hogy eltűnt, hanem hogy elesett a háborúban. „

Pedig hát mégiscsak egy ember emlékezete állt szemben egy szóval!" Egy bekezdéssel később pedig: „..régi, szép tollak, ezek még jelzik az írás indulatait/” Ha freudizálni akarnék, azt is mondhatnám, hogy Esterházy írói slamposkodásai, szándékos rontásai ennek a gyermekkori nyelvi dresszúrának a kompenzálásaiként is magyarázhatók. A regény emlékezetes zárójelenetében, a Kárpátia étteremben játszódó nagy ebéd örömünnepében is kiemelkedő jelentőségű gyönyörforrás, hogy a magát (nyugat)németnek álcázó családban „...atyánknak nem állt módjában minket nyelvileg korrigálni. Amúgy mindig mindenkit: udvariasan, folyamatosan, kegyetlenül. Nem bírta el a szervezete a hibás ragozást.”14 Itt a német (majdhogynem anya-)nyelv helyességéről van szó, de utalásokból kitűnik, hogy a magyar nyelv szabályait is hasonló kérlelhetetlenséggel kellett betartaniuk. (Tárgyas alakok, ikes ragozás mondhatnék, kerékpározom. Netán: cseszhetnők, bringázom.) Ebben a nyelvhelyességi megszállottságban egyébként az a mulatságos, hogy a legvadabb német-angol-francia lecsózás is megengedett időnként, mintegy hangulatfestő célzattal. Az egy nemzedékkel idősebbek pedig végképp minden nyelvet összezagyválnak, amit Esterházy persze hitelesen idézve illeszt a szövegbe. A Hallgassatok, süsse fiacskák, miként a sírásók, also wie gesagt15 típusú mondatok természetesen idézetként illeszkednek a szövegbe. A szándékosan elkövetett hibák pedig egyfajta tévesztőjátékká állnak össze.

Persze a tévesztés nemcsak itt jut szerephez. A mellénézés, a hiba szignifikáns eleme az Esterházy-szövegek megalkotottságának.16 Arról nem is beszélve, hogy az egy szájból elhangzó narráció homogenizálja ugyan a szöveget, de annak jelentős hányada idézet, mások, és önmaga korábbi műveiből kiemelt részlet. Ez a játék is része az általános elbizonytalanítási törekvésnek.

És mégis: miközben a szerző mindent megtesz az olvasó elbizonytalanításáért, másfelől áttanulmányozta a családi iratokat, memoárokat, szakirodalmat17, és a legapróbb részletekben is igyekszik pontos lenni. Példa erre a már említett borkocsonya-epizód, vagy a Második könyv 105. része. Esterházy itt egy anekdotára utal, amit egyebek mellett Ónody Éva idézett „Osztályidegenek" című riportjában.18 A Prémvadász néven emlegetett egykori arisztokrata meséli: Jíádár János valamikor ötvenhat után megkérdezi Széchenyi Zsigmondot, a nagy Afrika-vadászt, hogy miért is nem ment ki an460