Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 4. szám - Magos Krisztina: A műveltség kihívó bája

a könyvet. Az Archaikus vadorzó felirat az alája rendelt utolsó rész, az „álciklus” már említett heterogenitása ellenére önmagában egységesítő emblémaként fogható fel. Cím szerint nyilvánvalóan Rainer Mária Rilke Archaikus torzójára történik itt rájátszás, azonban kimutatható poétikai vagy tematikus kapcsolat nem áll fenn a rilkei és a Zsávolya-féle mű között, tehát az előbbi nem funkcionál pre- vagy paratextusként az utóbbi vonatkozásában. A közismert vers(cím) kifacsarásával, illetve annak ironikusan kezelt műveltségi anyagként való reflexív-referenciális felvillantásával így a lírai beszélő mögött életrajzilag többé-kevésbé szituálhatóan felsejlő szerző leginkább arra irányíthatja (a kötetszerkesztés szempontjából kódaszerű összefogottsággal és módszerességgel) a figyelmet, hogy költészete valamiféle kötetlen, olykor vad, de mindenképpen szélsőséges és hangsúlyozni kívánt, tehát szoros kölcsönhatásban áll az általa folyton átértelmezett-nyüstölt lírai/irodalmi hagyományai. Ide sorolt munkáiban mindenesetre sok irányból érkező kulturális momentumokhoz viszonyul a kihívóan viselkedő lírai hős, miközben reagálásainak közös nevezőjét a (testi) szerelemről való meglehetősen profán beszéd képezi. Ami persze nem újdonság a kötetben, ugyanakkor ilyen határozottsággal, már-már az „explicitség” szintjén, szövegi önreflexióként megjelenítve mégsem artikuláltatott eddig. Ennyit a kultúrjavak közt garázdálkodó „vadorzó” visszafelé figyeléséről, „archaikusságáról”. Ugyanakkor továbbra is talányos, miként kell értenünk a mindössze tíz darabból álló, az extenzív tar- talmiság szempontjából nem tendenciózus záró verssorozat alcímét. Miért kimondottan „megőrzött” versek a beléje tartozók, a többi ciklus állománya talán nem ilyen munkákból áll? Bízvást feltételezheti akárki, hogy a szerző, mint minden más költő, némely műveit hasznosíthatónak látja, némelyeket pedig nem, az utóbbiakat esetleg meg is semmisíti. Tulajdonképpen tehát az egész kötet alcíme is szólhatna a válogatás önkéntelenül adódó és elkerülhetetlen aktusáról. Csakhogy itt az (idegen) értelmező által átláthatatlan szelekciós szempontrendszerről lehet szó, amely — figyelembe véve, hogy hosszú idő alatt keletkezett első kötettel van dolgunk - nem kizárható módon hierarchikus sorokat képzett meg a kötethez felhasznált szövegmennyiség szerzői beosztásában. Magyarán esetleg régebbi, ma már alkotója által csak fenntartásokkal vállalható, de mégsem teljesen elvetendő lírai művek (is) kerültek függe- lékszerűen a Könnyű negyed végére, ami persze nem több hipotézisnél (a kritikus nem érzékel értékkülönbséget a negyedik és a többi rész versei között), ugyanakkor az epikusság felé mutató szorosabb tematikai összedolgozottság- ami pedig az első három ciklusban fontos kohéziós eljárás - itteni elmaradása, vagyis az anyag amolyan entrópikus tálalása, a széttartóság szerkezeti elvvé emelése, a vers-individuumoknak a maguk esendőségében és eredendő hatékonyságában való megtartása szintén ezt a .gyanút” erősíti.

Ez a csak részlegesen esztétikai szempontrendszerbe illeszthető lehetőség annak a puszta ténynek az erőterébe utalja vissza a gondolatmenetet, amelynek felmutatására a jelen írás végső és igazi ambíciója szerint egyedül vállalkozik. Nevezetesen, hogy a Zsávolya Zoltán nevű költő (egy) évtizedes líri- kusi gyakorlat után, az epika kísértésének látványosan engedve és azt kiállva- egyszersmind azt a tematikus ciklusépítésben kamatoztatva - előhozakodott végre első verseskönyvével, amely immár esztétikai objektumként olvasható, értelmezhető, élvezhető.

384