Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Vilcsek Béla: Az utazó búcsúja

hallom a hangszereket: az oboa elindítja az első motívumot: »arany kés forog«, majd fuvola lép be, halkan és mindtegy mellékesen: »a telt szívben és fönn«, utána megint az első téma, határozottan, majdnem rendreutasítóan ismételve: »arany kés forog«. Látszólag minden csendes, kiegyensúlyozott. Ekkor a hegedűk belépése meglepetést kelt, bár játékos pengetésük enyhíti az új téma nyomasztó fölényét: »fény pattog éles szilánk«, amit az oboa egy gyors »oldalvágással« megpróbál kivédeni: »arany kés forog«. Az eddig tétova mellékszereplő fuvola azonban győzedelmesen csatlakozik a hegedűk játékos, ámde nyomasztó jelenlétéhez: »a telt szívben és fönn«. Hallhatjuk, mennyit változott, erősödött előző megszólalásához képest: telten, határozottan uralja a terepet. Csupán két háromsoros versszakon vagyunk túl: az előzményeken. Ekkor valami más kezdődik: az oboa - teljes vereségének tudatában - visszavonult, a fuvola-hegedűk fronthoz egy erős hangszer csatlakozott, a vezérmotívum magától értetődő természetességgel az övé: »se határ, se út«. Akár üstdob is lehetne, oly súlyos a jelenléte. A hegedűk boldog hízelkedéssel csatlakoznak hozzá: »fény pattog«, a fuvola lágyan és nőiesen bekapcsolódik, jelzi saját témáját, cinkos összekacsintását: »a telt szívben« a hegedűk játéka, pengetése pedig ráfelel - még mindig az üstdobhoz »törleszkedve« -: »éles szilánk«. Most aztán jól érzik magukat, jól együtt vannak, mondhatnánk gúnyosan, kicsit az oboa védelmében is. Hiszen ő volt a kezdeményező, az első motívum. Most pedig sehol... A katarzison túl, közel vagyunk a befejezéshez. Az oboa megunja kitaszítottságát, magárahagyottságát, és felemelt fejjel csatlakozik a többi hangszerhez, újból megszólaltatja jól ismert motívumát: »arany kés forog«. Boldogan vesszük tudomásul, hogy a többi hangszer is befogadja. Elsőként a fuvola telten, erős szolidaritással: »a telt szívben és fönn«, majd a hegedűk pengő-cincogó hangja következik, játékosan és bocsánatkérően: »fény pattog éles szilánk«, ezt követi az üstdob mindent betöltő, de csöppet sem elnyomó, jóleső dörmögése: »se( határ, se út«. Az etűd véget ért. A szavak és motívumok együttes játéka-küzdelme befejeződött. [...] Az első ilyen munkám a Weöres-vers volt. Először áthangszereltem. Ha az Arany kés forog »etűd«, akkor az enyém »szimfónia«, gondoltam magamban, és ezzel az igénnyel láttam munkához. »Szimfonikus zenekarra írtam.« A motívumok egymás melletti megszólaltatásával próbálkoztam. Nálam már az első szakaszban belép az üstdob, a másodiktól új hangok és hangszerek, új témák jelennek meg a versben. Zenéje telten, teljesen szólt, a szikár puritánságot díszítettebb, gazdagabb ornamentikájú hangzás váltotta fel. Végül az új motívumok önállósodtak, játékos tükörképét adták az eredetinek.” Variáció és médium-art..., i. m., 163-164.

47 Orbán Ottó: Utószó = A költészet hatalma. Versek a mindenségróí és a mesterségről, Bp., 1995., Kortárs Könyvkiadó, 123.

48. Uő.: Idézzünk szellemet, megjelenik - és azt sóhajtja: „Ó-Ó! =” Uo., 115-116.

49 Uo., 123. Saját posztmodern-meghatározásakor, nem véletlenül, Orbán Ottó is az eszme-, stílus- és eszközbeli sokféleség, az irányzatmentesség lehetővé válását emeli ki, s követendő példaként maga is Weöres Sándort jelöli meg: „Posztmodernnek azt a korszakot nevezhetjük, amikor végérvényesen nyilvánvalóvá vált, hogy nincs, mert nem lehet egyetlen korstílus, mert nincs egyetlen koreszme sem, csak eszmék és stílusok vannak, méghozzá túlzott bőséggel, mintha ezeket is az új századforduló idején emelt bevásárlóközpontok kínálatából szerezhetnénk be, készleteink feltöltése céljából eszközölt látogatásaink során. [...]. Ha tehát a posztmodern azt jelenti, amit a modernizmus keményen irányzatos korszaka után jelentenie célszerű, a választható stílusok és eszközök, valamint a fölidézhető korok és szerzők gazdag sokféleségét, melyre a mi irodalmunkban Weöres Sándor időtlennek látszó, valójában jövőnk jobbik lehetőségét megelőlegező életműve a kínálkozó példa.” Falfirkák. Posztmodern, ÉS, 2000. aug. 11., 3.

50 Virginia Woolf: Orlando... i. m. 234.

290