Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Vilcsek Béla: Az utazó búcsúja
séges, hogy az eredeti művel és alkotójával olyan érzékenységgel, beleérző képességgel és úgy tudjunk azonosulni, hogy közben - az utánzás veszélyét elkerülve — saját egyéniségünket, egyediségünket megőrizzük, sőt gazdagítsuk általa.46 Orbán Ottó, aki ezzel párhuzamosan és szintén Weöres nyomán ismeri fel a variációk kimeríthetetlen lehetőségeit, szigorúan el is különíti azokat az hommage-szerű, tisztelgő versektől. Úgy tekint rájuk, mint „fattyákra”, mint akik „tehát, szebb szóval szerelemgyerekek, kik homályos származásuk bélyegét egész életükben magukon viselik, de arcuk mégis hű tükörként őrzi mindkét szülőjük vonásait”.47 Ez irányú kísérleteit ő is olyan horderejűnek érzi, hogy önálló kötetet állít össze belőlük. S mivel a szerkesztéskor a megidézett alkotók születési dátumának sorrendjét veszi alapul, így utolsóként, legfiatalabbként éppen Petőcz Andrást parafrazeálja, például így: ,A kiállha- tatlan fiatal költő / kaméleon a terráriumbán: / versei tükrében nemcsak önmaga látszik mindig másnak, / az olvasója is. [...] Költészettől beszívott suttyó / illene rá a micisapka és a gumicsizma is, / ahogy a világításán viselt tucatzakóban / tántorogva vonul a föld alá, a múltba. Csukladozó ordítozása: »Szabadság, szehe-rehe-lem...« / a magma fölsugárzó hangjaként vezet / a számítógépkorszak cirregő / drótözönén keresztül”.48 Könyvének utószavában Orbán Ottó is azt hangsúlyozza, hogy a variációit a legkevésbé az elődök vagy a kortársak előtti fennkölt és semmitmondó tisztelgés célzatával készítette. Az alakok és művek segítségül hívásával, hatásuk önmagába olvasztásával egy ezredvégi költő személyes arcképét kívánta megfesteni, mely arcképet „megfestve a szerző épp biztos stílusérzékével tanúsítja leginkább egy majdnem minden tájékozódási pontjától megfosztott korszak mélységes, benső bizonytalanságát”.49 Az utazó búcsúja kötetben a Weöres Sándornál még csak megcsodált, Orbán Ottó példája nyomán megerősítést nyert, ez idáig azonban csak alkalmanként használt költői alakításmód, az irodalmi variáció vagy parafrázis művelése Petőcz Andrásnál csaknem kizárólagossá válik, s összességében a szemléletmód alapvető megújulásához vezet. A költői személyiség az én- és műsokszorozás, a más alakban és formában való megmutatkozás lehetőségének felfedezésével megszabadul a különféle, éppen legidőszerűbbnek vagy legkorszerűbbnek hitt irányzat vagy műfaj követésének, az életmű valamely megkezdett vonulata további kiteljesedésének kötelezettsége alól. Felismeri, hogy az ezredvég legidőszerűbb vagy legkorszerűbb költői hozzáállását éppen akkor valósítja meg, ha minden ilyen magára rótt külső vagy belső kényszerítő erő nélkül engedi, hogy az alakok és formák szabad mozgásával „önmaga tisztán művészete” legyen. A kötet megjelenésekor Petőcz András, harmincas éveinek közepén járva, minőségében és mennyiségében is tekintélyt parancsoló életművel rendelkezik. Olyannal, amilyennel pályatársai közül kevesen. A megelőző időszakban évente új kötete jelent meg, nemzedéke elismert tagjává vált, díjat, elismerést kapott. S amikor késszé, egésszé formálódott a(z életjmű, neki magának kellett elsőként elismernie annak megszokott módon történő folytathatatlan- ságát. Sorsa e tekintetben is hasonlatos az Orlando című regényben szereplő hős/hősnő sorsával. Orlando miután térben és időben utazva, nemet változtatva, eszményeket és stílusokat váltogatva egy életen át igyekezett a szavak 287
