Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Vilcsek Béla: Az utazó búcsúja

tében. Az ő művészete erőteljesen példázza, hogy az alkotás az alkotótól elidegeníthetetlen, és hogy korunk adekvát művésze nem tehet mást, mindig önnön személyiségére koncentráltan önnön személyiségét mutatja fel. Befelé fordulás? Arisztokratizmus? Igen. Mert napjaink legkeserűbb és legfelemelőbb tudása, hogy csakis önmagunkat képviselhetjük minden szituációban, megnyilvánulásaink minden esetben médiumok belső törvényeink és a külvilág között. Weöres szerepjátszásai üzenetek, médiumvariációk, jelek környezetének, nekünk.”41

Weöres példája érteti meg, hogy az igazi költő számára minden tény, adat, eset és esemény, érzés vagy benyomás mesterségbeli kérdésként merül fel. A valódi költőnek az élete a szakmája, a szakmája az élete. Minden addig és annyiban érdekes neki, amíg és ahogyan a művészi formába önthető. A költészet tétje: az élet; az életben maradás: maga a költészet. Mű leginkább egy másik, korábbi vagy kortársi mű vagy alkotó, többnyire alig érzékelhető és észrevehető hatása alatt, közvetett-közvetlen inspirációjaként születik. Ezt kevesen ismerik el, sőt a leggyakrabban még maguk előtt is titkolják. Pedig semmit nem von le a mű eredetiségéből vagy jelentőségéből eredetének milyensége. Igaz, nem is tesz hozzá semmit. Művet önmagában létrejöttének körülményei nem minősítenek, nem minősíthetnek. Minden újonnan elkészült műben ugyanakkor búvópatakként ott csordogálnak más művek hajszálerei.

Weöres Sándor a vers születéséről készített egyetemi értekezésében - az olvasói kiábrándulás veszélyét is vállalva — bátran és büszkén jelenti ki, hogy csaknem minden versét „több-kevesebb irodalmi hatás érlelte”.42 Az irodalmi hatás azonban, nagyon fontos szempont, költői gyakorlatában nem utánérzést vagy valamely minta szolgai másolását jelenti, sokkal inkább az irodalom organikus folytonosságának egyszerű és bölcs tudomásulvételét. Érvelése szerint „egy-egy költő-oeuvre nem magában álló sziget, hanem inkább az erdei szálfához hasonlítható: az elődök lombjából növekszik, virágzáskor a többi fával hímport cserél, és az utódok táplálkoznak belőle. Ma a kritika elvárja a költőtől, hogy óvja az eredetiségét, mint egy nagynéni a bálozó bakfist - ezzel szemben úgy áll a dolog, hogy eredetiségünk vagy van, vagy nincsen: és ha nincs, akkor hiábavaló minden felügyelet, ha pedig van, minden hatás csak építi és ékesíti. Mert az eredetiséget nem mesterségesen alakított stiláris sajátságok és jellegzetes pózok teszik, mint ahogy ma képzelik, hanem a lélekben levő többlet, mely szándékosan meg nem szerezhető, és őrzésre nem szorul.”43

Ennél fontosabb felismerés az éppen a költészettel általában és konkrétan a saját költészete lényegiségével viaskodó költőutódot nem is érheti. Számára a Psyché költője ettől kezdve „az az alkotó, akinek sokszínűsége szerepek sokasága is egyben: hallatlan érzékenységgel képes az azonosulásra, mégis mindig önmaga, önmaga tisztán művészete. Weöres közvetít és megidéz; átformál és átlényegít. Ebben (is) egyedülálló költészetünkben...”44 Amédium-art koncepciót formáló költőre felszabadítólag hat ,p nyelv anyagszerűségének, tisztán művészi alakíthatóságának ilyen szintű megnyilvánulása”.45 Megerősítést kap ahhoz az elképzeléséhez, mely szerint a költészetben nemcsak a szavak jelentése, de legalább annyira a hangzóssága (zeneisége) és a láthatósága (vizualitása) is meghatározó jelentőségű. Zenei mintára az irodalomban is létrehozhatók adott, kész témákra variációk, parafrázisok. Ehhez az szük286