Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Vilcsek Béla: Az utazó búcsúja

főszereplő a történtek ellenére „egyébként minden tekintetben ugyanaz az Orlando maradt. Azzal, hogy nemet változtatott, jövőjét is megváltoztatta, de nem az egyéniségét. Mint az arcképek bizonyítják, Orlandó két arca azonos maradt.”32 Továbbra is a természet szeretete és az írás kényszere, élet és irodalom megfeleltetésének kényszere vezérelte. Időközben a tájat hó lepi be, s „akkor Orlando zokogásban tört ki”33; a pillanat kivételességéhez illően „mindent olyan tisztán és határozottan látott”34. Végül - mielőtt még a cigányok költői álmodozásai miatt a vesztét okoznák - előáll újabb, most már egészen másfajta utazásának tervével. Már nőként, más eszményt és stílust követve folytatja útját és nagy költeménye megírását.

Az új kötet mintha közvetlenül a woolfi regénynek ama kényszerűen beiktatott, tisztázó rövid szünetét, a zokogás utáni tisztánlátás állapotát idézné, mintha azt a bizonyos kettős, ám mégis ugyanahhoz az egyéniséghez tartozó arcot mutatná. Új kötetében a szerző közvetlenül valamelyik korábbi irány követése jegyében született verset elvétve szerepeltet; a felismert integra- tivitásnak köszönhetően mégis szinte valamennyi korábbi hangját meg tudja szólaltatni. Avallomásos lírai nyelvet csak a két, gyermekeinek ajánlott nyitó versben használja (Ha: visszatérsz; Karácsonyesti éjben). Van szíve lemondani a zárójelversek friss, irodalmi folyóiratokban publikált darabjairól is. A szonettet meg nem átallja pusztán a sorszámokat és a rímképeket tartalmzó, lecsupaszított formájában megmutatni (.Konkrét szonett). Mindezzel szemben könyvét szinte teljes egészében a különféle alakok, formák, motívumok para- frazeálásának szenteli. József Attila, Nemes Nagy Ágnes, Szentkuthy Miklós, Kieslowski, Bujdosó Alpár, Imre Flóra, Lakatos István, Lator László, Somlyó György, Tandori Dezső és Tóth Krisztina szellemében készített, a versek alcímében „szel lem társait” meg is nevező irodalmi variációkat sorakoztat. Az egyszerűbb, a bevált, a biztonságosabb megoldás helyett a nehezebbet, a váratlant, a bizonytalanabbat választja.

A kötet az alcím meghatározása szerint nemcsak verseket, hanem a pálya történetében először fordításokat is tartalmaz. A verseket tartalmazó első rész végén, az Anyegin sóhaja című vers zárlataként, önálló sorba tördelt, mondatvégi ponttal nyomatékosított ténymegállapítás, egyetlen szó áll: „elpusztulok”. Az ezután következő /ordításokat” talányos lapalji megjegyzés vezeti be. Ez arról értesíti az olvasót, hogy az ismeretlen francia költőnő, Anette Labelle 1959-ben született (mint a fordító), természetesen Montpellier-ben (a fordító legkedvesebb városában), a nyolcvanas években - egészen eltűnéséig — komoly tehetségként tartották számon (mint a fordítót) és több kötete is megjelent (mint a fordítónak)35. A befogadás, divatos szakszóval, előzetesség-struktúrá- jának vagy felhívás-struktúrájának30 ez a nagyon határozott olvasási kódokkal és alig leplezett célzatossággal történő ellátása nyilvánvalóvá teszi a költői alakváltoztatás, énkettőződés szándékát. Az elpusztulás, lezárulás képzetének keltése után a másik alakban és formában való feltámadásnak, újjászületésnek a sugalmazását. Magyar olvasó számára ezek a csaknem triviálisan egyértelmű jelzések azonnal egy másik, nem kevésbé jeles alkotót és művet is megidéznek: Weöres Sándort és Psycliéjét. Ismét nem véletlenül.

Az 1990-es A láthatatlan jelenlét kötet zárójelvers-ciklusában már szerepelt egy „Weöres Sándor-variáció”,37 s az is jelezte, hogy a költői személyiség hogyan próbálja szinte az egész európai költészeti hagyomány eszköztárát

284