Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 3. szám - Vilcsek Béla: Az utazó búcsúja
Négy évvel későbbi, A posztmodern árulása címmel megjelenő újabb nyilatkozatában Petőcz továbbra is az „egyfajta szétesés” ezredvégi tudatának kifejezése miatt tartja életképesnek a posztmodern terminust: „Tudom, nagyon sokan elutasítják a posztmodern fogalmát. De létező, élő kategóriáról van szó. »Éljünk a mi időnkben«, írta egykor Kassák, aki valószínűleg értetlenül figyelné »posztmodern vergődésünket«. Nem tehetünk mást: ez a mi időnk.”18 A fogalom meghatározásakor a posztmodernt ezúttal az avantgárddal azonosított modernnel állítja szembe: „A modernitás létező kategória, de nem a jelenre vonatkozik, mivel előretekintő, pozitív fogalom: nagyobb és nagyobb szabadságkereteket akar létrehozni, új lehetőségeket akar kutatni. Ézzel szemben a posztmodern visszatekintő, mindig a modernitás előttire utal. Számos műalkotás a posztmodern jegyében a modernitást megelőző értékekre támaszkodik, a modernitás előtti értékrendszert képvisel. [...] A fogalmak is változnak tehát, és megváltozott a művész szerepe is. A modern, illetve avantgárd műalkotás pukkasztó, dühítő érzéseket volt képes kelteni, ezzel szemben a posztmodern alkotás lágy, simulékony, túlságosan konform jellegű. Betakar, mint a puha hó. [...] Saját értelmezésem szerint a posztmodernben az élmény kifejezése másodlagos, irodalmi tapasztalások kerülnek az előtérbe. Még akkor is, ha egyes szám első személyű narrációval találkozunk.”19 Az idézett nyilatkozatokban megmutatkozó igény a fogalmak és folyamatok (az avantgárd, a modern és a posztmodem közötti viszony) tisztázására, ugyanakkor a fogalomtartalmak használatában és a folyamatok időbeliségének megítélésében tapasztalt bizonytalanság (modern és avantgárd, transz- avantgárd és posztmodern azonosítása, avantgárd előtti és utáni modernség feltételezése) együttesen a nyolcvanas évek végi-kilencvenes évek eleji irodalomelméleti kutatásoknak azt a felismerését erősítik meg, hogy a modernitás történetének leírása további árnyalást kíván. A nyolcvanas évek végén megvalósuló német-magyar kutatási együttműködés során fel is merül a korábbi kétosztatú (modern-posztmodern) modell háromosztatúvá bővítésének, a posztmodern mellett a történeti avantgárd és a klasszikus (esztéta) modernség megkülönböztetésének, valamint - egymással való szembeállításuk mellett — a közöttük lévő kapcsolat feltárásának a szükségessége.20 „E három formáció - mint azt a kutatás magyar közreműködője, Kulcsár Szabó Ernő megállapítja — döntően a szubjektumfelfogás és a jelhasználat tekintetében különíthető el egymástól. Mert bár a szubjektumfelfogás felől nézve a posztmodern részint az avantgarde individuumértelmezését viszi tovább, egyidejűleg szembe is kerül vele, amennyiben jelfelfogása viszont - tagadva az avantgarde deszemiotizációt - a klasszikus modernség autoszemiózisához áll közelebb.”21 A kilencvenes évek elején rendezett irodalomtudományi és -történeti konferenciák azt is kimutatják, hogy a század irodalmának, szűkebben lírájának és prózájának történetében két paradigmaérvényű szemléletváltás-szemléletváltozás történt: a húszas-harmincas évek klasszikus modernség és történeti avantgárd utáni periódusa és a hetvenes-nyolcvanas évek posztmodern nyelvi fordulata.22 Kiderül, hogy a modernitás története során alapvető szemlélet- váltás nem klasszikus modernség és avantgárd között következik be, mint azt korábban feltételezték, hanem klasszikus modernség-avantgárd és második modernség között. Klasszikus modernség és avantgárd, minden kimutatható 278
