Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Gyürky Katalin: A gyilkosság, az öngyilkosság és a kéjvágy problémaköre Dosztojevszkij művészetében

emberek maguktól és fontolgatás nélkül az egyházra, illetve annak éló' jelképére, az Istenre vonatkoztatják azt, amit tesznek. Még szenvedéseikben is csak eszközt látnak arra, hogy szolgálják az őket magukba foglaló csoport dicsőségét, és e csoportnak ajánlják fel a szenvedést. így jut el a keresztény ember oda, hogy szeresse és keresse a fájdalmat, hogy ezzel jobban bizonyságot tehessen a test iránti megvetésről, és közelebb kerüljön a maga isteni modelljéhez. Ám mihelyt a hívő kételkedni kezd, azaz kevésbé érzi magát szolidárisnak vallási felekezetével, és felszabadítja magát annak uralma alól, mindez abban a pillanatban már érthetetlen titok, s akkor nem menekülhet a nyugtalanító és szorongató kérdés elől: mire való mindez?”

3 Uo:93.

4 Uo:106.

5 Uo:295.

6 Bahtyin: Aszó esztétikája, Gondolat Kiadó, Budapest, 1976., 136.

7 Dosztojevszkij: Ördögök, Magyar Helikon, Budapest, 1972., 210.

8 Dosztojevszkij: Tanulmányok, levelek, vallomások... 295-296.

9 Vlagyimir Szolovjov: Három emlékbeszéd Dosztojevszkijről, in: Az orosz vallásbölcselet virágkora Tolsztojtól Bergyajevig, Vigilia, Budapest, 1988., 124.

10 Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, Európa Könyvkiadó, Budapest, é. n., 379.

11 Dosztojevszkij: Tanulmányok, levelek, vallomások... 105.

12 Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek, II. kötet, 433.

13 Dosztojevszkij: Polnoe..., tóm. 24., c., 54.

14 Dosztojevszkij:A Karamazov testvérek, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1975., 1. Kötet, 333-334.

15 Dosztojevszkij: Ördögök, 776.

16 Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, 553.

* Dürkheim így ír az anómiás öngyilkosságról:

A valóság egyszerűen értéktelennek tűnik ahhoz képest, amit a lázas képzelet már lehetségesnek lát, az emberek elszakadnak hát a valóságtól, de csak azért, hogy majd a lehetségestől is elszakadjanak, amikor az is megvalósult. Az emberek szomjaznak az új dolgokra, az ismeretlen gyönyörökre és szenzációkra, de ha valamit megismernek, az nem érdekes többé. Ilyen helyzetben a legkisebb zökkenő is elég ahhoz, hogy már ne legyen erejük elviselni. A láz elenyészik, az emberek felismerik, mennyire meddő az egész tülekedés, mennyire nem kovácsolt a számtalan új szenzáció szilárd tőkét - boldogságot -, amely éltetne a megpróbáltatások napjaiban. A bölcs élvezi, amit elért, nem kívánja örökösen újakkal felcserélni, ebben találja meg azt a közeget, ahová a nehézségek órájában visszahúzódhat. De az az ember, aki mindig mindent a jövőtől vár, semmit sem talál múltjában, ami erőt adna neki a jelen keserűségei közepette, mert számára a múlt csak az egymást követő szakaszok sorozata volt, amelyeken türelmetlenül rohant végig. Azzal vezette félre magát, hogy a boldogságot, mellyel sohasem találkozott, mindig a következő pillanattól várta. De most megtorpant, sem mögötte, sem előtte nincs már semmi, amitől megpihenhetne.”

17 Emil Dürkheim: Az öngyilkosság: szociológiai tanulmány, Közgazdasági és Jogi Kiadó, Budapest, 1982., 256-257.

18 Dosztojevszkij: Ördögök, 484-485.

19 Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés, 595-596.

* Természetesen Szvidrigajlovról és Sztavroginról csak a kislányokkal kapcsolatban mondhatjuk, hogy gyilkosságuk képletes, hiszen a regény más szereplőit, ha tisztázatlan körülmények között is, de ténylegesen gyilkolják meg.

* Sztavrogin és Szvidrigajlov tényleges öngyilkossága azonban - főleg az általuk megerőszakolt kislányok öngyilkosságával összehasonlítva - rengeteg ellentmondást rejt magában. Ezekre az ellentmondásokra cikkem során még kitérek.

* Az ördög Dosztojevszkijnél a maga létének védelmében ironizálja és utasítja el a földi élet unalmát. Hiszen a szerző szerint az ördög létezésének feltétele az emberek közötti viszály. Ha harmónia, nyugalom van az emberek között, akkor az ördög létére nincs szükségük. Erről a bonyolult kérdésről részletesebben a következő cikkemben kívánok szólni.

20 Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek, 2. kötet, 415.

21 Dosztojevszkij: Polnoje... tóm. 23., c. 99.

22 Uo: tóm. 24., c. 52.

23 Uo: tóm. c. 58.

24 Dosztojevszkij: A félkegyelmű, Európa, Budapest, 1972., 434.

264