Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 3. szám - Gyürky Katalin: A gyilkosság, az öngyilkosság és a kéjvágy problémaköre Dosztojevszkij művészetében

hat, mint ahogy egy másik ember ellen irányulhat. Az első eset az öngyil­kossághoz vezet, a második pedig a gyilkossághoz. Ha azt kérdezzük, mi szabja meg a felgerjesztett erők irányát, valószínű, hogy a szóban forgó ember erkölcsi alkata a meghatározó tényező. A nagyobb vagy kisebb ellenálló ké­pesség szerint hajlik egyik vagy másik irányba. Az erkölcsileg alacsonyrendű ember inkább mást öl meg, mint saját magát. Olykor pedig - mint ahogy azt Szvidrigajlov és Sztavrogin esetében tapasztalhatjuk — mindkét megnyilvá­nulás követi egymást, mint egy aktus két oldala, ez is mutatja szoros rokon­ságukat. Ezekben az esetekben annyira felfokozódik az egyén válságos ál­lapota, hogy lecsillapodásához két áldozatra is szüksége van. Azt látjuk tehát, hogy Dosztojevszkij a cikkeiben felvázolt, a halhatatlan­ságba vetett hit elvesztéséből adódó, és a céltalan, unalmas élet miatt elkö­vetett öngyilkosság problémáját regényeiben sajátos koncepcióba ágyazza. Hiszen a tényleges gyilkosság mellé - amit Raszkolnyikov követ el - Szonya képletes öngyilkosságát állítja, Szvidrigajlov és Sztavrogin tényleges öngyil­kossága mellé pedig azok képletes gyilkosságát.* De mindkét esetben - akár képletesen, akár ténylegesen - az öngyilkosság győzedelmeskedik a tényleges vagy képletes gyilkosságon. Hiszen Sztavrogin és Szvidrigajlov a képletes gyil­kosságukból a tényleges öngyilkosságba menekülnek*, Raszkolnyikov tény­leges gyilkosságának feloldására pedig Szonya képletes öngyilkossága ad módot. Azonban itt válik fontossá, hogy Szonya csak képletesen öli meg magát, és van ereje ahhoz, hogy azt tanácsolja Raszkolnyikovnak, álljon ki a kereszt- útra, csókolja meg azt a földet, amelyet tettével beszennyezett, és vallja be mindenkinek: öltem! És ezt a képletesen öngyilkos Szonya azért mondhatja, mert Doszto­jevszkij művészi koncepciójában a tényleges öngyilkos és a gyilkos is olyan ember, akinek a kapcsolata megszakad a földdel, és így ebben az összefüggés­ben az eddig érintett, öngyilkossághoz vezető motívumok, vagyis a halhatat­lanságba vetett hit elvesztése, valamint az unalom is ennek a földnek a megvetéséből adódik, annak vetülete, tünete. Emiatt nem véletlen, hogy A Karamazov testvérek ben ennek a földnek a megvetéséről, a földi lét unalmáról ilyen formában éppen az ördög nyilatkozik:* „Te mindig csak a mostani földünkre gondolsz! Pedig hát lehet, hogy a mostani föld maga is billiószor megismétlődött már, elhalt, eljegesedett, meg­repedezett, széthullt, alkotóelemeire bomlott, megint a víz, amely a föld felett vagyon, aztán megint az üstökös, megint a nap, a napból megint a föld - hisz ez a fejlődés már végtelen sokszor megismétlődött, és megint egy és ugyanazon formában az utolsó mozzanatig. Halálos unalom...!”20 Tehát, amikor Szonya felismeri, hogy a talajhoz, a földhöz való oda- sőt inkább visszafordulás az egyetlen lehetséges út a megváltásra, konkrét for­mában fogalmazza meg azt, amit Dosztojevszkij a cikkeiben elvi szinten, metaforikusán fejtett ki a talajról, az orosz föld jelentőségéről: „Az orosz ember kezdettől fogva soha nem tudta magát elképzelni a föld nélkül. Érdekes, hogy most, a jobbágyrendszer felszámolása után is ennél a formánál, a földnél maradt a nép nagy többsége, és csak a földdel együtt tud létezni. Tehát a szabadságot sem tudták elképzelni a föld nélkül, azaz a föld nekik mindenekelőtt való, ez mindennek az alapja, a föld minden, és a földből 257

Next

/
Thumbnails
Contents