Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Varga Virág: "Midőn ezt írtam" - Mit és mikor?

képest jövendölés jellegű beszédformának minősíthetnénk a szöveget, a ,jVlost”-hoz képest viszont történelemnek, vagy olyan megtörtént eseményeknek, amelyek kinyilatkoztatásra kerültek ugyan, de azóta már megtörtént eseményekké avanzsáltak. A ,JVlost”-ba beállított „megszólított szubjektum (ok)” jelen idején túlra mutatna így is az írás, a ,jVfajd”-ra.

Az Előszó ban tehát - ismétlem - a mű-szubjektum jövendölésének érvényességi határait azzal próbálja kiterjeszteni, hogy a jövendölés méhében a bekövetkezett események rejtőzködő bizonyosságát akarja látni, s ehhez háttérül pedig az európai tudat „nagy kódját” használja, a Bibliát.62 A dolgok örökké érvényes ősképét hordozó világszemlélet széthullását, amelyet a romantika és a modernség egyértelműen veszteségként tapasztal, az átfogó, világmagyarázó elvként működő „kereszténység szelleme” irányítja. Az Egyetemes Rend, a jól rendezett teremtés is már magában hordozza a káosz titkos vonásait, az Egységként mutatkozó Kezdet saját dezintegrációjának hordozója, de csak visszafelé értelmeződik: „mint az isten, ki megteremtvén a világot, embert, / E félig istent, félig állatot, / Elborzadott a zordon mű felett”. A második teremtés nyitánya a Szó elhangzása, mely a tragikusként értelmezett másvilágot, mint egyetlen lehetséges világot tehát kontinuitásként értelmezi, amely nem is nyitány, hanem maga az ítélet, dialógus, a „szent szózat”-ra adott válasz, amely az ágostoni hagyománnyal ellentétben nagyon is érzékelhető hangtest - „Hallottuk”03. Isten sem több mint egy hasonlat vagy kisbetű, villámok közvetítik az ellenséges istenek haragját; de hogy istentől, vagy tőlük származik e szó kimondás által, vagy a világegyetem-szülötte, nem tudjuk, romantikus pátosz: a lét törvényei fenyegetők; romantikus paródia: az elhangzó szó az elvárásban megjelenő üdvözítő szó helyett apokaliptikus szörnyekkel telítődik. A „Hallottuk” közösségiként elénk állított tapasztalata éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az igazi alázatos irónia a beszélő és „kibeszélt tárgya” között analógiát von, hogy az irónia egyfajta lényegi hasonlóságon alapul, azon, hogy „nem pusztán kívül álló megfigyelői vagyunk”.64

Avers prófécia-létmódja akkor telítődik igazán, mikor a vers kezdősorában meglévő időhatározó a „midőn” dialógusba lép az utolsó előtti sor „akkorijával. Mindkét időhatározóhoz a nyelviség valamely formája kapcsolódik, az egyik az írás aktusához, mint jövendöléshez, a másik ennek a jövendölésnek a helyességére (mint fikcióra) való rákérdezés képességével bír. Ebben az esetben a befogadó alapvetően teológiai olvasati hagyományt követ akkor, mikor erre a kérdésre „eleve válaszként létezik”. Mert két eset lehetséges: vagy úgy bizonyul a befogadó szerint igaznak a jövendölés, hogy kérdező sem lesz, aki e kérdést fóltegye („Kérdjétek akkor ezt a vén kacért, / Hová tévé boldogtalan fiait?”) - és ebben az esetben a jövendölés pusztába kiáltott szó, mert nem lesz, aki reflektáljon rá; vagy lesz ugyan, de a befogadó válasza, hogy a jövendölés tartalmának pragmatikus minőséget tulajdonítson. Az ember-lét hiánya mint az abszolút végnek manifesztuma nemcsak Vörösmarty drámai költeményeiben, illetve drámai töredékeiben (Csongor és Tünde, Rom, Örök zsidó) van jelen, hanem a lírai én átokmondásában, a Setét eszmék borítják... (1849) kezdetű versben („Kívánságom: vesszen ki a világ /Se földi nép a legvégső fajig.”), a Gondolatok a könyvtárban című versben (1844) pedig az ember-lét hiánya, az emberi léttörténések vége akadályozhatná meg csupán fajunk egyetemes feladatát, a munkát és a küzdelmet:

187