Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Prágai Tamás: A rejtező tudás

A 6. versszak esetében a népdal szövege jelentős mértékben eltér az énekeskönyvétől.

221. VII. 2. (6) Mert meg-vagyok határozva, Szabadságom be-van zárva, Mint meg-nyomorodott árva, Ki magánosán jár sírva.

6.a. Úgy megvagyok határozva, Mint a’ csikó kantározva, Szabadságom bé van zárva, Mint a’ madár kalitzkába.

(Számos helyen előfordul)

b. Úgy meg vagyok határozva, Mint a lovam kantározva, Szabadságom el van zárva, Ferenc Jóska ládájába.

(Sarkad, Bihar m.)

A különbségekre most már elég rámutatnunk: az énekeskönyvi szöveg ismét a halmozás, a népdal (az a. változat) ló és madár egyetlen parallelizmusba szerkesztett antropomorfizációja. Ferenc József ládája a b. változatban magyarázza a „szabadságom be van zárva” amúgy kissé homályos, nehezen kon- textualizálható értelmét.30

A tudás, a retorika, az antropomorfizmus és az idő valamely rejtélyes kapcsolatát fölfedezve a XVII. század csaknem elfeledett korpusztaiban, meghökkentővé válik, hogy az elemzésem során az énformálással leginkább kapcsolatba került „mulatság” szó maga is az időbeliségre utaló „múlat” szótövet rejti. Úgy tűnik, hogy a tudás azon formája, melyet gnómikusnak neveztem, s amely az autorizált tudás XVII. századi formájával szemben elsősorban egyházi tekintélyek által erősen kárhoztatott, tudatában van saját időbeliségének. E tulajdonság éppen ellentétes a kornak a példához, az exemplumhoz való viszonyával: az mint valamiféle megkérdőjelezhetetlen és értelmezéstől független tekintély nyomul be a tudás területére. De úgy látszik, a gnóma köz- költészet- és népköltészetbeli megjelenése között is különbséget kell tenni. Míg az előbbi a halmozás alakzatával nyomatékosításra, autoritásra, pozíciójának megszilárdítására törekszik, utóbbi a hiátus, tautológia és az antitézis alakzatával saját fölbomlására kacsint (ezt Nietzschét parafrazálva önmagát néző szemnek neveztem). Ezzel persze nem állítom, hogy a közköltészet minden szövegében fel kell bukkannia a halmozásnak, vagy a népdalban az ellentételezés vagy hiátus alakzatának, és azt sem, hogy a gnóma minden esetben antropomorfizált. Mégis azt hiszem, ezek a XVII. század esetében általában jellemző tulajdonságok, ahogy például a népdal antropomorfizmusát a klasszikus irodalomtudomány is — némiképp körülhatároltabb értelemben — a „természeti kezdőkép” jellemzőnek tartott fogalmával írta le.

169