Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 2. szám - Prágai Tamás: A rejtező tudás

nak a logika tartományából minduntalan kisikló aspektusához köthető - jó lenne kísérletet tenni a világi líra gnómaként felismert két típusának: a lejegyzett, kéziratos közköltészetnek és az egészen a XX. századig szóbeliként megőrzött népdalnak a regiszterei között is.

Megközelítésem alapvetően nem szociológiai (bár biztos vagyok benne, hogy komoly tanulságokkal járna e téren a szociológiai vizsgálódás), hanem poétikai. Kérdésemet tehát úgy tenném fel, hogy léteznek-e olyan jól felismerhető nyelvi/ retorikai/ poétikai vonások, melyek a közköltészet és a népdal horizontját jól elkülöníthetővé teszik.

Mint láttuk, a közköltészet esetében elsőrendű követelmény a szöveg szó szerint való őrzése: az első, emblémának tekinthető versszak valamennyi változatban jóformán szó szerint ismétlődik, a népdal esetében ez nincs így. Ez a jellegzetesség az írásos és szóbeli kultúra általánosabb problémáját veti fel. Nem arról van szó ugyanis, hogy az írásbeliségre épülő kultúrák alapvetően megőriznék a szövegek azonosságát, míg a szóbeliségre épülő kultúrák nem — sőt, a kulturális emlékezet kutatója, Jan Assmann épp az ellenkező mellett érvel: véleménye szerint a szóbeli kultúrák kínosan ügyelnek a kánonhoz tartozó szövegek szó szerint való megőrzésére - éppen ez a szövegeket szó szerint tudó énekesek, igricek stb. feladata -, míg az írással rendelkező kultúrák esetében megjelenik az értelmezés, az interpretáció.21 A probléma tehát nyilván összetett. A közköltészet szövegeinek esetében ugyanis még nem lehet szó arról, hogy az ismétlés a szerző iránti tiszteletből ragaszkodna a szöveghez - ahogy pl. Rimay viszonyul Balassihoz -, hiszen a versszakot igen, de a szövegegészet nem veszi figyelembe a másoló (Horváth Iván terminusát használva a közköltészet nemcsak tipikus „nyílt szerkezet”22, hanem még annak is valamiféle „variatív” formája). A másoló szem előtt tartja viszont a versszak azonosságát! Ez viszont nem csupán annyit jelent, hogy a XVII. századra megjelenik az énekeskönyvi költészet fórumán valamiféle egységesítési tendencia, megszerveződik a világi líra ezen típusának valamiféle közege - például létrejön a szövegek kulturális cseréje — és kialakul valamiféle értékorientált szelekció, hanem arról is, hogy ez a poétikai értékrend alighanem eltér a népdalénekesekétől, akik a versszakhoz is bátrabban nyúlnak. (Mondhatnánk, hogy a népdalok „szórtságát” az okozza, hogy az „énekesek” rosszul emlékeznek egy szövegre, de éppen Assmann mutatja ki, hogy ez nincs feltétlenül így; valamint általános tapasztalat, hogy egy adott faluközösség alapvetően őrzi saját szövegeit, eltéréseket a falvak között találunk). A XVII. századi közköltészet és népköltészet poétikai értékrendje tehát nyilvánvalóan eltér. A népdaléneklés átadja a szöveget a nyelv természetes retorikájának, a közköltészet viszont mindinkább törekszik valamiféle kanonizáció felé.23

Hogyan lehetne ezt a különbséget a szöveg szintjén megragadni? Bizonyára apró eltérésekről van szó; például, ahogy szövegünk „iijúság” szava 221. l.g. példánk esetében „éj fiuság”-ra változott.

Mint láttuk, Paul de Man szerint minden szöveg - tehát a nyelv, s így az ítélet, a „tételezés” - mélyén egy „tropologikus rendszer” alapvető nyelvi játéka áll, mely felbontja a jelentés stabilnak hitt alakzatait (hiszen elvileg minden csak önmagával lehet azonos), központi figurája ezért a katakrézis (lényegében értelmetlenség), hiszen a trópus lényege szerint valami mással való azonosítás.24 A gnóma esetében azonban nem pusztán arról van szó, hogy a

165