Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 2. szám - Alekszandr Szolzsenyicin: Zseljabugai tanyák
mint a testvéremet. Az iskolai évfolyamokat együtt végeztük, de akkor barátkoztunk össze, amikor egy ütegbe kerültünk. Az északnyugati fronton egy órával a jégzajlás kezdete eló'tt a Lovatyon kimentette a bajból az üteget: átvezette épségben a folyón. Vagy amikor a Grimovszkij-tanyánál megakadtunk - a tanya teljesen ki volt égve, csupán a kemencekémények álltak, és a németek a harangtoronyból jól belátták. A központunk ugyanígy pincében volt, ott ültem Ovszjannyikovval a földön, lábunk az óvóárokban, kettó'nk között egy közös csajka. Míg a konzervhússal fó'zött levest kikanalaztuk, háromszor is beugrottunk az óvóárokba az ágyútűz miatt, a csajka pedig fönnmaradt. Aztán kimásztunk, és kanalaztuk tovább a levest. Itt, a lejtő mögött Zseljabugszkije Viszelki nem látható közvetlenül a németeknek, csak a levegőből. Sodrok egy mahorkás cigarettát; Viktor egyáltalán nem dohányzik. Elmeséli, hogyan és hol helyezte el az őrsöket; kit látott út közben, hol milyen csapatok vannak. Mohovojóban, a németeknél erős tűz látható, valamit fólgyújtottak a mieink.- Odapörkölnek nekik. Továbbűzzük őket, nem fogunk itt megállni. Még végig sem szívtam a cigarettám, amikor balról, az ide vezető főút felől járművek kezdenek özönleni felénk, imbolyogva a kátyúkon. De sokan vannak! Hiszen ezek „katyusák”. Nyolc gépkocsi, teljesen fölszerelve, egy egész osztály, másképp ezek nem mennek. Idejönnek. Nem csak úgy találomra, valaki már jóval előbb kinézte nekik a terepet. Mind a nyolc elhelyezkedik egy sorban, és a csöveket a németek felé irányozzák. Húsz méterre lehetnek tőlünk, ilyen közelről még nem láttuk őket működés közben. Annyit azért tudunk: közvetlenül mögéjük nem szabad állni, inkább oldalt, távolabb. Intek az embereimnek, figyelmeztetem őket; mind előjöttek bámészkodni. Sortűz! Kezdődik a szélsőnél, de gyorsan végigmegy a soron; az első még nem fejezte be, de már tüzel a nyolcadik is. „Tüzelnek” - ez nem is kifejezés. Szüntelen, kígyószerű sziszegés - de nem, inkább mintha hétfejű sárkány sziszegne fülsüketítően. Mindegyiktől hátrafelé ferde tűzoszlopok csapódnak a földnek, megégetve mindent, ami ott nő, a levegőt meg a talajt is — előre, fölfelé pedig tízesével repülnek az aknák, amelyek itt a közelben még láthatók, aztán távolabb már nem lehet felismerni őket, amíg legyezőszerű tűzlángjuk fel nem villan a német lövészárkoknál. Micsoda szörnyű erő! (Az asszonyok a pincében halálra rémültek a katyusák sziszegésétől.) A szélső gépkocsi alighogy befejezte a tüzelést, már fordul is, és elmegy. A második is. A harmadik is... Mind a nyolc ugyanolyan fürgén eltávozott, ahogy idejött, már csak azt látjuk, ahogy imbolyognak az út gödrein a terhűktől megszabadult vezetősínjeik.- No, most majd idepörkölnek nekünk - mondja valaki a mieink közül. De nem pörkölnek ide. A németek tudják, hogy a katyusák egy pillanat alatt elmennek. Leülünk Ovszjannyikovval a kivágott hársfára. Egy kis pihenés - és mindjárt elkalandoznak az ember gondolatai.- Hát igen - mondom álmodozva. - Nyomulunk csak előre, nyomulunk, és ez micsoda ösztönző erőt jelent Európának, mi? Egy ilyen háború után lehetetlen, hogy ne legyen forradalom, mi?... Egyenesen Lenintől van ez a gon124
