Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11-12. szám - Hózsa Éva: Mándy "fabulái"

ezáltal akár a mese ember-szereplőiben, akár elmondójában vagy hallgatóiban a csoda érzetét keltenék: azt a benyomást, hogy ők most hosszabb-rövidebb időre valamely természetfeletti jelenség tanúi. Ez a szemléletmód élesen elhatárolja az állatmesét a tündérmeséknek azoktól a típusaitól, melyekben szintén állatok a mesének az emberrel egyenrangú, sőt esetleg annál maga- sabbrendű szereplői, jelenlétüket, magatartásukat és cselekedeteiket azonban a mese emberszereplői, elmondója és hallgatói természetfeletti jelenségnek tekintik.”15

A definícióban megjelölt tulajdonságok, illetve jellemzők Mándy állatszereplőire is érvényesek, esetleg a ló marad meg igazán lónak, bár tekintete a ló-állapoton túlira utal. Kovács Ágnes így folytatja a műfaj megközelítését: „Az állatmesének azon kívül, hogy az emberrel egyenrangú állatszereplői vannak, még azt a vonását szoktuk jellegzetesnek tartani, hogy benne az állatok által előadott, mondhatnék, lejátszott jelenet bizonyos életbölcsesség, erkölcsi igazság, gyakran társadalmi fonákság szemléltetésére szolgál. Az állatmesének ezt a vonását Wienerttel mi is a műfaj egyik megjelenési formájának, de nem föltétien velejárójának tekintjük. Nem a műfaj, hanem az elmondó életszemléletének, a mesemondási alkalomnak, s a hallgatóság összetételének függvénye.”16

A mesemondás vonatkozásában tehát Mándy szövegei nem mesék, az életbölcsességet legfeljebb az egzisztenciális szorongás, a szabadság keresése és egyéb létkérdések felvetése jelzi. Kovács Ágnes az állatmesék egy részének allegorikus-filozofikus mivoltára, illetve az eredethez való kötődésére hivatkozik. Az állatmese eredetiségének kérdése a kutatók számára gondot jelent, hiszen a népi és az irodálmi változatok szinte elválaszthatatlanok egymástól. Az irodalmi előzmények feltárása (Benedek Katalin kutatásai) tette lehetővé a népi állatmesék osztályozását, a változatok kölcsönhatásának vizsgálatát. Nem csoda, ha Mándy, aki néhány állatnovellát írt, ösztönösen kötődik a hagyományhoz, amely irodalmi hagyomány is, sőt még néhány mesetípussal is rokonságot mutatnak ezek a szövegek, például a varjú és a sas össze- veszésének mozzanata A sas, varjú és teknősbéka (MNK 225 Bx), a kutya hűséges mivolta a Miért nincs a kutyának háza? típusú mesékben merül fel (MNK 81ix). A szamár és a ló sorsa típusú fabula pedig a szamár nézőpontjából veti fel a ló csatába hurcolásának, megölésének lehetőségét (Aa Th 214x).17

Mándy állatnovellái természetesen nem sorolhatók be ezekbe a mesetípusokba, sőt nem is mesék. A szerző nézőpontjából gyakran mindegy, hogy embert vagy állatot állít-e a középpontba. A Tibor című novellában az állatirodalom hatása mellett a bohóchagyomány, a Bogár-ban a pikareszk hagyomány érvényesül. Mándy állatszereplőinek nevei eltérnek a szokásostól, viszont a köznevek is tulajdonnévként szerepelnek. A tulajdonnevek ironikusnak tűnnek, ugyanakkor az egyénítés nézőpontjából válnak fontossá. Éppen a sajátos megnevező szándék különíti el Mándy szövegeit az állatirodalom hagyományától, az antropomorfizáció szokásos alkalmazásától. Az állatok portréja kapcsán a megkülönböztető jegy, a többletjelentés emelkedik ki. A megfelelő szituációkban egyéni módon viselkednek, mégis akad bennük valami szimbólumszerű. A megnevezésben az énnek a másikhoz való viszonya jut kifejezésre. A sas minden, ami a varjú nem. A házitanító az, ami Bogár szeretne lenni; Tibor kapcsolatai szövevényesebbek, bármennyire nem akar

1093