Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 11-12. szám - Szepesi Attila: Zöldszemű nyár
SZEPESI ATTILA Zöldszemű nyár A falut, mely tárva-nyitva a körötte búvó ligetekre és dombokra, nádirigók ó'rzik. Örökké hallatszik a harsogásuk. A két, pontosabban három folyó — a Sorok, a Csömörc-Herpenyő és bátyjuk, a Rába - sásos-kákás kiöntéseiben is naphosszat ezek a zajos madarak viszik a prímet. Aszittyós réteken elálldigáló szürkegémek látványosak ugyan, de a hangjukat — veszett rikkantásukat — csak ritkán lehet hallani. Tán ha felriasztja valaki ó'ket. Ami itt ritkán esik meg. Akkor szárnyra kapnak, elkárintják-káromkodják magukat, és — tisztesség ne essék szólván - még spriccentenek is jókorát a betolakodóra. A fészküket három összehajlított nádszálra erősítő nádirigók erős fagotthangja viszont a közeli falvakig, Gyanógeregyéig, Gutatöttösig, Rumig meg Kámig is elér. Tán még az árpádkori templomára büszke Csempeszkopácsig és a nevéhez hasonlóan kanyargós Hosszúperesztegig is. Pedig azok odébb vannak. Sosem lehetett másképp. Zsennyét, az Alpok-alján elnyúló, apró falut mindig nádirigók rikácsolása vigyázta, békák meg gyurgyalagok muzsikája posz- tolta, még boldogabb idó'kben is, amikor többszáz lélek élt itt. Nem úgy, mint manapság, amikor százan sem lakják nyaranta. Télen még kevesebben. A falu, mely a Békássy-kastélyból s lényegében egy apró házak alkotta utcából áll, fogytán fogy. Lakói közt összekeverednek az idevalósiak, meg a messziről jött lelkek. De itt nincsen olyan feszültség „gyüttmöntek” meg „őslakók” közt, mint mondjuk a messzi Alfóldön, ahol legalább két generációig számon tartják, ki az, aki távoli tájakról csöppent ide, és ki az, akinek itt pihennek az ősei. Önkéntes erdélyi száműzöttek, a civilizációt megunt városlakók, meg a szellem más hazai vagabundjai szép számmal települtek és települnek meg itt. Szobrászok, muzsikusok, írók... Magam ritkán kukkantok be Zsennyébe, afféle alkalmi Bolond Istókként, akinek Budapest az otthona, Beregszász a felnevelő földje, és a szélzúgás a hazája. Utóbbiból itt is akad elegendő. Ha az Alpok felől csípősen nekilódul, meggörbíti a legvénebb jegenyét is. Csak a varjak dacolnak vele a magasban. Úgy navigálnak szemközt a förgeteggel, hogy még élvezik is a légi kalandot. A szél ugyan itt más sugallatokat és hangulatokat sodor, mint Kárpátalján, ahol farkasvonítás meg emberi nyomorúság keveredik bele, de azért Polgár Csaba kertjében is hasonlóképpen zúg, mint a távoli Vérke partján, csak épp itt az ezüst harangok bongása alpesi rétek szénaillatával elegyül. Festőbarátom sem mindennapi látogató itt, pest-budai lakos, ám egyike azon fauszti lelkeknek, akik egyre jobban otthon érzik magukat az egy-utcás faluban. A ház, ahol a festő él, olyan, mint a többi. A kanyargós utcáról nyílik, és kertje a Sorok-patak töltéséig tart. Hosszú szalag, mely emelkedőén vált át 1073
