Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 11-12. szám - Kelényi Béla: Bálványok űrhajója

szakirodalom alapján) Jan Biatostocki az általános ikonográfiái alapelveket a keleti művészetre vonatkoztatva: ,A modern tudomány a keleti művészetet illetően is találkozott az ikonográfia problémáival, különös súlyt helyezve az ikonográfiái módszertanra az indiai művészet vallásos tartalmának kutatásakor”.66 A helyzetet jelentősen enyhítette a Sven Hédin által 1930-1933- ban Kínába vezetett svéd expedícióhoz csatlakozott sinológus, F. Diedrich Lessing 1942-ben megjelent könyve07, mely a híres pekingi „lamaista kated- rális”, a Yung-ho-kung építészeti szerkezetét, és ennek megfelelően a benne ábrázolt istenségek ikonográfiái rendszerét foglalta össze nagy részletességgel és kitekintéssel. A mű máig nagy haszonnal forgatható forrása lett a tibeti művészet kutatásának, hiszen lényegében egy „épületként” megformált, intakt ikonográfiái rendszert mutat be. Am ebben az időben még - mint az előzőekből is kitetszik - a pétervári Uchtomszkij és a párizsi Musée Guimet gyűjteményeinek kivételével szinte nem volt részletesen leírt és feldolgozott tibeti gyűjtemény.

A II. világháború utáni első nagyszabású tibeti kiállítást 1948-ban rendezték meg a leideni Néprajzi Múzeumban.68 Említésre méltó, hogy a múzeum gyűjteményének nagy része a Bengáli Ázsiai Társaság neves főtitkárától, Johan van Manentől származik. De az anyag igazi különlegessége azoknak a XVI. századi domborított mesterműveknek kisszámú együttese, melyeket még a Younghusband expedíció zsákmányolt Közép-Tibetben, a gyancei Palkhor Csődé kolostorból.69

A tibeti művészet (mondhatni Roerich által megálmodott) igazi felfedezése azonban az első teoretikus rendszer megalkotója, a nagy olasz tibetológus, Giuseppe Tucci (1894-1984) nevéhez fűződik, aki a tibeti művészetet valóban szépművészetként, nem pedig antropológiai különlegességként mutatta be. Nemcsak a vallásos háttér megfogalmazását, hanem elsősorban a stílus kérdését, a műhelyeket és az esztétikát állította tanulmányai középpontjába. A tibeti művészetet többé nem az indiai buddhizmus északi vetületeként, hanem mint a tibeti buddhizmus kultúrájának önálló kifejeződését tanulmányozta. Kimutatta, hogy a tibeti művészet nem átláthatatlan, hanem a misztikus külső mögött az ikonográfiái és ikonológiai rendszerek logikus világa húzódik.

Tucci fáradhatatlanul utazott a húszas években Közép- és Nyugat-Tibet- ben (1929-től 1949-ig nyolc expedíciót vezetett), s számos - azóta sokszor megsemmisült — műemléket dokumentálhatott. Nemcsak az egyes helyszínek leírása és fotódokumentációja jelentős és pótolhatatlan, hanem az adott helyszínekkel kapcsolatos szövegeket, feliratokat is lefordította. Ezeket foglalta össze az először olasz nyelven megjelent Indo-Tibetica sorozat (1932—1941) hat kötete. Legfontosabb és máig alapvető, monumentális műve a tibeti festészetről írott, háromkötetes Tibetan Painted Scrolls (1949), melyben a történelmi, kulturális és vallási háttérrel együtt leírta a tibeti thangkafestészet jellemzőit, a különböző művészeti korszakokat, valamint kiadta az általa gyűjtött nagyszámú thangka elemzést is. Némi - a művészet általános értelmezésében kevéssé helytálló - elfogultságtól azért Tucci sem volt mentes, ami világosan kitűnik a híres könyv bevezető soraiból: „Természetesen igaz, hogy nem ér fel az olaszok fennköltségével és bájával (ti. a korai tibeti művészet), mindent egybevéve a tibeti festők és sok iskola olyan szorosan követte az indiai mini- atúrák hierarchikus mintáit, hogy a kifejezéstelen és élettelen bizánci modor1053