Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Műmelléklet
SZABADFESTES Polgár Csaba festészete számomra mindig tartogat meglepetést, jóllehet, az alkotót négy évtizednél is régebben ismerem, művészetét szintén szemmel tartottam folyvást, beavatott és beavat időről időre műhelygondjaiba, kitűntet véleményem iránti érdeklődésével, és mégis, mire a mű, a művek csoportja összeáll, kész a meglepetés: a teljesítmény fölülmúlta várakozásomat. így van rendjén, hiszen ha mindössze elképzelésemnek felelt volna meg, kiiktatná érdeklődésemet, mivel annak pilléreit magam megépítettem. Tudtam, tudom róla, hogy bensőséges viszonyban van a világ látható jelenségeivel, mi több, kézműves gazdagításával ugyancsak, ennek ellenére kíváncsiságom megélénkült, amikor vázolta tervét, hogy nagyméretű képeket fest - naturális ihletésre. Az utóbbin annyit kell érteni, hogy zsennyei kertje, kertalatti akácása volna a látványforrás, noha korántsem azzal a szándékkal, hogy utánozza, hogy leképezze, hanem inkább absztrakt elemzésbe fogja össze saját reflexióval, és annak eredményét vigye rá a csomagolópapírra. A legkülönösebb az volt, hogy rendre visszahelyezte az ilyen módon előállított képeket ihlető valóságukba... fűre terítette, fáknak támasztotta, belógatta a kerti közegbe, azaz: már majdnem azt mondtam, repatriálta őket. Mi több, talált fadarabokat festett meg és állított helyzetekbe, csakhogy a téri konstrukciót nyilvánvalóbbá tegye. Mondhatom, a kert “vette a lapot,,, valorizálta a festő műveit, jelezte: együtt tudna élni velük. (Ami egyúttal annak jelzése, hogy ezek a hatalmas méretű képek nem valók lakásba, szobákba, ahol nem lenne levegőjük). Vélhetőleg ez a könnyed harmónia abból fakadhat, hogy Polgár Csaba ezúttal nem akart valami mesterséges renden át rivalizálni a természet rendjével, éppenséggel az illeszkedésre, az összehangoltságra volt gondja; engedte, lazán tartott hosszúnyelű ecsetjei vezessék a gyakran híg, megfolyni képes festéket, vagyis inkább a káosz rendje, semmint a szigorúra fogott rend káosza uralkodjék el a papírokon. Sőt, szándékoltan kerülte a színek rendjét is, csakhogy a váratlan hangzások vagy a hasonlóképpen váratlan apró elhallgatások szembe- és fülbeötlőbbekké váljanak - ekképpen reflektálva a természeti látvány mozzanataira. Emiatt van aztán, hogy az egymás társaságában megjelenő képek úgyszólván összebeszélnek - elegáns válaszokat kezdeményezve a valóság zavarba ejtő kérdéseire. Magyarán: azt akarom mondani, hogy Polgár Csaba valóban eltalálta egyik rokonszenves módozatát a szabad festésnek, ahol ez a bizonyos szabadság - úgy tetszik - a végtelenség és az időtlenség képzeteit is fölkelti a képek szemlélőjében. Mert ugyan mire irányulhatna és miben fejeződhetnék ki a komolyan fölfogott szabadság, ha nem az isteni sajátosságokban: a végtelenségben és az időtlenségben? Fábián László
