Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 1. szám - Papp Endre: Krízistudat és kultúrkritika

beszéd alanyainak a feladata, bár rögtön hozzá kell tenni azt is, hogy az igazságban való részeltetés ethosza mégiscsak a közvetítőd szerepet emeli ki. Mivel az igazságban való részeltetés követelményként hangsúlyozódik, az értelemalkotás közösségi egyetértést feltételez, azaz konszenzust a fólöttes igazság elfogadásában. A megrajzolt kulturális keretek egyetemesek, de csak abban az értelemben demokratikusak, hogy az igazságban való osztozás mindenki számára lehetséges. Abban az értelemben viszont tekintélyelvű ez a kultúrafelfogás, hogy megkérdőjelezhetetlen normatív alapokkal bír. Ehhez ugyan az értékállítást firtató szkepszis nem férkőzhet közel, a homlokegyenesen más irányultságú tömegkultúra mögötti visszaszorulása miatt a pozíció mégis kritikai. Kritikai és kisebbségi, ugyanakkor elitként tekint magára. A kritika képviselete a minőségi fölény tudatában válik magabiztossá. A norma helyességébe vetett feltétlen bizalom megfér azzal a fenyegetettség-érzéssel, amely mondjuk elméleti rendszerének nemzeti gondolatköréhez társítható.

Czakó Gábor meggyőződése, hogy a világban isteni természetű Rend és Törvény uralkodik. „Gazdaságkorban a mefisztói alku prókátorai azt terjesztik, hogy ez nem így van. Hogy a dolog merőben »hit« ügye, ami az ő szó- használatukban önkényes elhatározást jelent. Aki nem hisz a fénysebesség elvi átléphetetlenségében, vagy a jó és a gonosz közti különbségben, az ne higgyen és kész-passz. Szíve joga. Reá a Rend és a Törvény nem vonatkozik. Ő egy másik helyen és időben él. Hogy hol, az az illető döntése. Mindegy. Mintha el lehetne hagyni a helyünket...” - polemizál szenvedélyesen A Hely és a Törvényben. A kijelentésben nemcsak a párbeszédképesség elvi határai körvonalazódnak, hanem napjaink episztemológiai állapotának lenyomata is érződik. A megállapítás pontos és találó: korunkban valóban a történelmi időben máskor és máshol megszülető világképek és magatartásformák kénytelenek szembesülni egymással. Ezzel párhuzamosan a hazai kulturális diskurzusban két jellegzetes - a másiktól markánsan különböző - kritikai attitűd figyelhető meg. Az egyik a Czakó Gáboré: a történelem ahistorikus pozícióból való megítélése, az érték- és normaállítás rögzítése egy örökérvényű metafizikus centrumban. A másik az úgynevezett posztmodern teóriáké. Ezek a minőségek időbeli változékonyságát és esetlegességét vallják, a logocentrikus középpontot kiiktatják a nyelvi relativitás világalkotó horizontjából. Ami közös bennük, az az elit és tömegműveltség megkülönböztetése és elválasztása, a szellem és kultúra képviseletének és hagyományozásának önkéntes vállalása. Tevékenységük azonban eltérő vonásokat is mutat. Míg az előbbi a visszaállítás jelszavával agitatív, integráló szerepet tölt be, addig az utóbbi a megújítás jegyében inkább az előkelő elkülönülést választja, és a pozíció folytonos megerősítése és autonómiája fenntartása érdekében munkálkodik.

(IGEN Katolikus Kulturális Egyesület, 2000.)

96