Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 9. szám - Műmelléklet
VOLKER SCHWARZ Német festő Magyarországon? Inkább az ellenkezője fordult elő: magyar festő vándorolt Németországba, hogy ott részese lehessen az európai művészeti mozgalmaknak, netán szervezettebb és inspirálóbb műkereskedelemmel találkozzék. Volker Schwarz mégis Magyarországra jött, mi több pályája indulásakor olyan magyar mesterekre akadt, akik lényegesen befolyásolták festői érdeklődését. A sajnálatosan korán elhunyt Misch Ádám (egyébiránt Schwarz apósa) vagy Lux Antal „keménymagvas” absztrakciója - úgy tetszik - újragondolásra késztette az akkor még fiatal festőt - noha elsősorban, természetesen, a kompozíció vonatkozásában. Elmondhatjuk azonban, hogy ez fölöttébb lényeges, mondhatni akár: a festészeten is jócskán túlmutató probléma. Nevezetesen amiatt, mivel az alárendelés-mellérendelés problémája szinte ütközőpontja a hagyományosabb és a liberális gondolkodásnak. Már a különböző avantgárd törekvések érzékelték a kérdést, még ha tételesen nem is fogalmazták meg; gyakorta indult olyan támadás a festői hagyomány ellen, amely éppen a hierarchikus elrendezést, komponálást érintette, és a mellérendelések előtérbe helyezését forszírozta. A kérdést azonban úgy is föl kell tenni: vajon a kompozíciós hierarchia megszűntetésével nem magát a kompozíciót iktatjuk ki? A válasz egyszerű; ha egy egyszínű (monokróm) táblát tekintünk festménynek (erre bőségesen találunk példát a modern festészetben akár már Rodcsenkótól kezdve), akkor tekinthetjük-e azt a hagyományos értelemben kompozíciónak vagy sem. Magától értetődik a tagadó válasz, ugyanis nincs olyan pontja a képnek, amelyik szervezné/szervezhetné az egész fölületet, kitüntetettként vonná magára figyelmünket. Nos, Volker Schwarz az absztrakció mellett döntött, amikor saját festői útját kijelölte; állást kellett foglalnia a fenti kérdésben. Nem kis részben mesterei hatására is, olyan absztrakt témákat keresett, amelyekben a kompozíciós hierarchia problémája jelentkezik. Ha - teszem föl - az elemsorolást választja, egyazon motívumot viszi végig a fölületen - mondjuk - sorokba rendezve, akkor is hangsúlyosan kijelöli az egyik elemet (a többi közül), szándékoltan arra irányítja a néző figyelmét: érzékelje a punctum salienst. Ebből a pontból induljon ki a kép befogadásakor, ez vezesse szemlélődését. Amennyiben az absztrakt képet meditációs táblaként fogjuk föl (ez a fölfogás magától kínálkozik), akkor ez a kijelöltség nyomban föltárja önmaga jelentőségét. A szem szinte odatapad a hangsúlyos ponthoz, érzékelése belőle kezd szétterjedni a fölület minden irányába. A pontnak ez a fenségessége mindenképpen a transzcendencia irányába mutat, oda, ahová - aligha túlzó a kijelentés - minden művészet igyekszik. Fábián László
