Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)

2001 / 9. szám - Murai András: A szerzőifilm és háló

művészeti ágak, az új képfajták és kommunikációs formák filmhez fűzó'dó' kapcsolatát tematizálva. A filmes önreflexiót azonban az újhullámos filmek avatták stílussá, a modern filmművészetet a filmre, mint kifejezési formára való reflektálás képessége tette nagykorúvá. Az utóbbi évtized filmkultúrája számára már nem csak hogy természetes saját tradíciójának létezése, de a filmtörténetben eddig megvalósított kifejezési módok idézése majdhogynem kötelező ujjgyakorlat lett (érdekes módon a gyakorlásban leginkább a populáris filmek járnak az élen). Részben ennek következménye, hogy a 90-es évek önreflexív filmjeinek leggyakoribb témái a valóságnak, mint referenciának az eltűnése. Hiszen a technikai médiumok, és közülük is elsősorban a mozgóképek által alaposan átértékelődött a valósághoz való viszonyunk, és egyre inkább az egyetlen, ,igazi” valóságot a közvetített világ jelenti. A technikai médiumok sokszorosíthatóságuk és mind tökéletesebb reproduktív funkciójuk miatt, önmaguk viszonyítási pontjává váltak, tehát nemcsak előállítják környezetünket, hanem csakis ennek képesek megfelelni. így a filmkultúra is a „minden ablak mozgóképre nyílik” állapotra kénytelen reflektálni.

Nem nagy ügy, nem különösképpen érdekes - mondja (erről) a jelenségről (is) Jancsó utolsó három filmjében. Semmi sem az, a modern filmművészet dicsősége sem. Az önreflexió ha tetszik játék, de nézheted a film komédiájának is. A Lámpás óta a Jancsó-filmek az önreflexivitás tárházai. Találkozhatunk „a néző jelenlétének tudatosításával”: az Anyádban például Kapa és Pepe több ízben a kamerába bámulva, illetve a filmből kinézve beszélnek arról, hogy a nézők vajon már hazamentek-e, mert biztosan unják, amit látnak. A Lámpás temetői jelenetében Kapát és Pépét az egyik beállításban látjuk, mindig egy másikban a temetői „menetet”. Kapa és Pepe úgy beszélnek róluk, mintha egy képet (tévét, vásznat, valamilyen képernyőt) néznének, mintha egy tévéközvetítést figyelnének. Több ízben találkozhatunk film a filmben megoldással. Az alkotói folyamat részesévé válik a néző például az Anyád! végén, amikor a Napfogyatkozás forgatása beépül a filmbe. A filmkészítés azonban csak egy epizód a sok közül, egy végtelenül fragmentált világ darabkája, mint ahogy maga a film nézése is csak egy középpont nélküli eseményfolyam gyorsan felváltható szegmentuma. Az alkotók, saját nevükön, saját magukként többször is megjelennek a filmekben, talán legtöbbször a Lámpásban. író úr, mondják Hernádinak a szereplők, Miki bácsi-ként mutatják be a film végén Jancsót. A film készítői eljátszanak a sajátosan fiimi kifejezőeszközökkel is. A csak mozgóképre jellemző eljárások hangsúlyozása is ironikus köntösben jelenik meg. Az Anyádban például Kapát és Pépét látjuk egy beállításban, majd vágás után egy másik képen egy zenekar tagjait, aztán ismét Kapáékat. A két „főhős” ezt követően önmaguk filmbeli szerepét kezdi tárgyalni, meg a párhuzamos vágást.

Az önreflexivitás jellegzetes megoldásait és a példákat még lehetne sorolni, de valószínűleg az eddigiekből is kiderült, hogy a kanonizált szerepek összekuszálása a reprezentáció és a reprezentátum elkülönítésének lehetetlenségére utal. A valóság és a fikció természetes egyvelege pedig a médium határainak elvesztését is jelzi.

Ezek az alkotások szinte permanens önreflexiók: a filmet, az alkotókat és a nézőket a vászon teremtette illúzión átlépve folyamatosan kapcsolatba hozzák. De nemcsak azt mutatják meg, hogy a szerepek összekeveredtek, hanem

838