Életünk, 2001 (39. évfolyam, 1-12. szám)
2001 / 1. szám - Bodor Béla: Az eszmélet munkája
paradigmákat látunk szerveződni, és ezek teremtik az egyedüli lehetőséget arra, hogy fejlesszük azoknak a tudományszakoknak az ismeretkészletét, melyek teljességükben a legelmélyültebb szaktudósaik számára is átláthatatlanok - és ezt a fejlesztést, tapasztaljuk, a paradigmatikus építkezés csakugyan lehetővé is teszi -, az emberi élet terrénumában nem lehetett és a jövőben sem lehet kiépíteni a megismerésnek ezt a rendszerét. Két út áll előttünk. Vagy belenyugszunk, hogy egyre kevesebb dologról tudunk egyre többet, és a létezésünket érintő alapkérdésekben bárgyú hiedelmeknek és a hatalom manipulációinak szolgáltatjuk ki létünk egyszeri jelenvalóságát, vagy szakítunk az önmagunkkal folytatott eszelős verseny gyakorlatával, és megpróbáljuk legalább a saját életünk keretei között megszerezni az ügyek vezetéséhez, a lehetőségként adott önrendelkezésünk megvalósításához elengedhetetlen kompetenciát. Arról van szó, hogy a zsidó-keresztény hitvilág mesevilággá szűkülésével az ember a (heideggeri értelemben vett) létfeledés állapotából a halálfeledés állapotába lépett át. (Egyébként ez a jelenség más kultúrákban is meglepően hasonló tendenciákat mutat.) Az élet meghatározója a lét helyett mind dominánsabban a tevékenykedés, az akció lesz. Pedig ha meg akarjuk őrizni emberi méltóságunkat, és nem akarunk az egyetlen közös akaratnak (nevezzük bár ezt demokratikusnak) engedelmeskedő kaptárlakókká válni - a versenytársadalom módszerei ezen a téren sokkal hatékonyabbak, mint a diktatúrák próbálkozásai -, akkor értékesnek kell látnunk önnön létezésünket (és persze a világét, melyben létünk jelenvaló), és valami fontos, vissza- hozhatatlan dolog végérvényes időbe-zárulásának saját halálunkat. Nem tekinthetünk halálunkra úgy, mint valami megszokottra, rutinszerűre, unalmasra. Az elmúlás egyszeriségének tudásában állva érezhetjük meg az ezt a megrendítő pillanatot megelőző létezés természetes súlyát. Ez az a test-esség, melyben egzisztálva a jelenségekkel szemben kérdezőkként állhatunk. Nem a tevékenykedés szorgalmával, hanem - aiszthészeon agapészisz, Arisztotelész Metafizikáiénak kategóriájával élve - az érzékelés szeretetével. Ragunkat leljük meg azokban, akiket szeretünk, mint ahogy elveszítjük magunkat azokban, akiket saját személyünknél alábbvalónak találunk.” — mondja Jaspers, és ez nemcsak embertársainkra, hanem világunkra is vonatkozik. A világ szeretete - és ez sokkal kevésbé ködös és életidegen gondolat, mint amivel a vallásos ideológiákban találkozunk -, a mindenséggel mérd magad, a kozmosz felé nyitott tudat ittlétének méltóságához és abban önmagunk megtalálásához: nem a minél egyszerűbb válaszok kikényszerítéséért, hanem a lényünket megnyitó kíváncsiság öröméért való kérdezéshez vezet. ,Minden választ újabb kérdés követ, mígnem elérkezünk az utolsóhoz, melyre már (konkrét) felelet nem létezik - mondja Jaspers. — Korántsem higgyék azonban, hogy ez valami üres, tartalmatlan kérdés lenne: a rákövetkező csöndet ugyanis nem a néma semmi tölti ki. A töprengő ember szellemmel teli csöndje ez, amelyben kihívás, értelem és szeretet szólal meg." Az egész modern világirodalom egyetlen kérdést visszhangzik: Mi a boldogság? Azt gondolom, a választ ebből a bizonyos csöndből lehet kihallani. Farkas Lőrinc Imre Könyvkiadó, 2000, 222 oldal 91
