Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Vasy Géza: Szavak fegyelme
VASY GÉZA Szavak fegyelme DEVECSERY LÁSZLÓ: NAPÓRAIDŐ Csodálatosan furcsa dolog a költészet. Emberemlékezet óta azt szokás mondani, hogy az ifjúság művészete, hozzátéve, hogy az lehet költő', aki egész felnőtt életében megőriz valamit, nem is keveset a hajdani gyermekből. A huszadik század azonban ez ügyben is új helyzetet teremtett. Először is: mintha devalválódott volna, már az első világháború után is a líra, amelynek már az időben is a haláláról értekeztek — miközben nálunk Babitsot, Kosztolányit, József Attilát, Szabó Lőrincet lehetett olvasni, másutt meg Garcia Lorcát, Eduard-t, Bennt, Paszternákot. Valamiféle tudathasadás kezdődött: a nagy teljesítmények sem bizonyulhattak eléggé hatalmasnak, mintha megszűnt volna a szép szavak varázsereje. Holott csupán egy tévedés vált nyilvánvalóvá: a líra az egyént képes formálni, s nem a történelmet. Kivételes helyzet, ha annyi egyént formál, hogy azok történelemalkotóvá is válhatnak. Sokaknak az is meglepetést okozott, legalábbis nálunk, hogy a líra már nem csak a fiatalok művészete. A magyar irodalom története alig mutat fel hosszabb életidejű költőket, századunk második felében viszont — szerencsénkre - számos nagyszerű őszike-korszakot kell számon tartanunk: Kassák Lajos, Illyés Gyula, Zelk Zoltán, Vas István, Kálnoky László, Weöres Sándor és mások életművében. S nem csak arról van szó, hogy a hosszabb életidő megnöveli a pálya időtartamát, hanem arról is, hogy nem is kevesen érettebb korban válnak igazán jelentékeny alkotóvá, mint például Kálnoky László, Kormos István, Rába György, továbbra is csak költőket említve, bár ez a jelenség nem csak rájuk érvényes. A későbbi kiteljesedésnek, máskor magának a kései pályakezdésnek, egy művészeti ágban a magáratalálásnak nyilván sokféle, személyiségbeli, társadalmi oka volt és van. Talán azt is mondhatjuk, hogy magának a huszadik századnak olyan a természete, legalábbis itt a Kárpát-medencében, hogy egyre nehezebb érvényesen megszólalni - bármely művészeti ágban. Minél teljesebben meg kell ismerni önmagunkat, a világot, az adott művészeti ág formakincsét, s mindezek után el kellene mondani azt, amire csak mi vagyunk képesek. A megismerés azonban lezárhatatlan, a formakincs kimeríthetetlen, a feladat tehát szinte elvégezhetetlen. S nincs rá szabály, hogy valakinek húsz, negyven vagy éppen hetven éves korában sikerül mégis valami maradandót alkotnia. A művészet s persze a költészet sem olyan, hogy az életkor akadályozná a kiemelkedő teljesítményt. Minderről azért érdemes szólni, mert az előbb említett klasszikus élet736
