Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Erdélyi Erzsébet-Nóbel Iván: "A század, melyben éltem, örök anyajegyem"
„gondját” érinteném. Az említett „utazás” a nyelv mélyére - az adott történelmi és társadalmi helyzetben — azt a kérdést célozta meg, elbírja-e a nyelv a lét terhét, be tudja-e fogadni a kilátástalanság, a jövőtlenség fájdalmát, sivárságát. Természetesen - elbírja. Mi több, egyedül ő bírja el, egyedül neki kell cipelnie, mint anyaállatnak vak, meztelen, magatehetetlen kölykét, mert a nyelv a teremtés szava, a világ igéje: a vigasztaló. Némán nem lehet élni, még a némák is Isten teremtő szavát „beszélik”: a láng melegét, a szeretetet, a lélek lélegzetvételét. A nyelv beszél, mondja Heidegger, s valóban, a nyelv elbeszéli, kibeszéli a teremtés „titkát”: kinyilatkoztat. Általa a szülőföld jelentése is egyetemessé tágul: egyrészt az az áldott hely, ahol világra jövünk, másrészt az embernek szentelt föld, amely életet szül, egyetemlegesen. A hely, ahol gyökereket eresztünk, hogy lombot hajtsunk és gyümölcsöt teremjünk, a szülőföld; de ahhoz, hogy jó gyümölcsöt teremjünk, az egyetemes létbe is gyökeret kell eresztenünk, a világ szívébe, a teljességbe és a telítettségbe, hogy életünk (és versünk!) megoldódjon és feloldódjon a létben, az örökkévalóban, az egyetlen valóságban: a szeretetben, aki Isten. A nyelv beszél, ezért általa bízvást utazhatunk a történelem mélyére is, hiszen ha akarom, a történelem nem idő, hanem kör, melynek minden pontja középpont, s minden középpontja lélegzik. S az ember ezen az öröktől lévő körpályán „történik”, mert mi egyéb az ember, mint történés. S mivel az embernek van nyelve, számot ad történéséről. Ezeknek a véget nem érő számadásoknak az összessége a történelem. Vagyis a történelem a nyelvben ölt testet... Tudom, hogy e rövid beszélgetésben nem lehet elmondani az amúgy is elmondhatatlant — egyetlen verset sem, nemhogy harminc év költészetét. Egyetlen gondolatot idéznék Imádságok című esszékötetemből: „Emlékszel, nehéz időkben, égre emelt ujjal, erős hit alatt megfogadtad, hogy megtartod magad. Hogy az leszel, aminek a kedvéért megalkottak: belső embered szavainak lejegyzője.” Hát - körülbelül ez történt! Természetesen a harminc év alatt mind a ,látószög”, mind a ,kifejező- eszközök” változtak. Rövidre fogva: ma már tisztában vagyok vele, hogy minden emberi sorsnak, így minden emberi műnek is legmélyén Isten kimondhatatlan, forró csöndje lakik, s tetteinkben, szavainkban (verseinkben) e kimondhatatlan csönd kíván örökké testet ölteni. Pilinszky Jánost parafrazálva — az ember sorsa (verse) birkózás Istennel, Istenért; birkózás a kimondhatatlannal, a kimondhatatlanért. Újabb verseim, azt hiszem, e kimondhatatlan, forró csöndet kívánják „szóra bírni”. Milyen eredménnyel? Ennek megítélése nem az én tisztem. Ezért inkább Tőzsér Árpád egy gondolatát idézném, költészetem miben valóságának jobb megértése reményében: „Kulcsár Ferenc par exelance költő: akkor is költő lenne, ha soha egy sor verset sem írt volna le. Az a költő ő, aki egész életével, mozdulataival, magatartásával, életvitelével poéta, aki a nyelv titkával él, s a nyelve az emberi lét metafizikájával.”- A kötet címéül szokatlan jelzős kifejezést választott. Hogyan lehet a hontalanság tündöklői Én Csehszlovákiában születtem 1949-ben, néhány éve pedig Szlovákia állampolgára vagyok. Ezek egyszerű tények, sohasem voltam „hazátlan”, úgy 904
