Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Erdélyi Erzsébet-Nóbel Iván: "A század, melyben éltem, örök anyajegyem"
mondhatnám, az anyatejjel jutott nemzedékek sorának a vérébe. Mindebből világosan ered, hogy minden ember egyfajta minőségbe születik bele, mégpedig olyan minőségbe, melyet évszázadok gyúrtak és nemesítettek, s nem akármilyen áron, hanem vérverejték árán. Ezért - ha a kultúrát egy roppant világfolyamként értelmezem, márpedig mást nem tehetek - születésünk által e világfolyam világosságában ébredünk életre, mintegy fényre jőve a dermed- ten alvó anyagból, hogy beavattassunk a nagy rejtelembe: az egyetemes létet magába foglaló kultúrába, abba a szeretőbe és szeretetre méltóba, amit az örök ember örök útjának neveznék. E néhány suta gondolattal a „belső béke”, a benső honfoglalás folyamatának egy-két „vérvonalát” kívántam megrajzolni; sajnos, még azt sem tudom eldönteni, hogy a művész (a költő) vagy az ember (polgár) külön-külön keresi-e és találja meg a belső békét! Pilinszky János mondja, hogy a művészetben egyedül a „megoldhatatlan” helyzet reményteljes; a többi az élet gondja. Merthogy a művészet olyasvalamire vállalkozik, amire az élet nem vállalkozhat. Ezek a „tudathasadások” az életünk részei; édesgyermekeinkként ápolgatjuk, nevelgetjük, erősítgetjük őket, hogy megérjenek az életre és — igen — a halálra... Visszatérve a válasz elejére: a kettészelt Bodrogköz, a szétdarabolt magyar nemzet engem, a nyomorult, gyarló, „kisebbségi” költőt paradox módon felemelt, tudóvá és együttérzővé tett, a kitagadottak barátjává, a lehetetlennek abba a ragyogásába helyezett, ahol már nem a világ engem, hanem én emelem magamhoz a világot. Ugyanakkor ez a nyomorult, gyarló „kisebbségi” ember - bár Vörösmarty vén cigányával együtt hiszi, hogy lesz még egyszer ünnep a világon - merő seb és ellentmondás: szétrobbanó összetartás, összetartó szétrobbanás; méhkas és sírkő; teremtés és hallgatás. Legpontosabban erről - mivel ez a dolguk - a verseim tudósítanak. íme a négysoros Pecsét: Úgy mered ki belőlem az írás, mint ezeréves platánfa, szelíden, s úgy, amiként Jób torkán a sírás. Tudod, Uram, miért. Úgy legyen.- Mostanában jelent meg ötvenedik születésnapjára Tündöklő hontalanság című verseskötete, amely harminc év költői terméséből válogat. Hogyan vonná meg e három évtized mérlegét: változott-e a látószög, amelyből a világot szemlélte, és változtak-e a kifejezőeszközök? „Ó, rettegve bár, mégis elismerem, a század, melyben éltem, örök anyajegyem” — így hangzik Üzenet című versemnek két zárósora. Azért idézem, hogy egyértelmű legyen, verseim arca egyrészt a 20. századra és Európára hasonlít, másrészt mélységesen a magyar kultúrában gyökérzik, harmadrészt saját létem határolja be, amelyről azt gondolom, hogy az élet minden pillanatában az egyetemes formára „vágyódik”, a ,helyi” behatároltság ellenében az egyetemes behatároltságra, a személyes én ellenében az isteni énre, arra, amit minden lélek tud: az ég a forma, a fold a tartalom, vagyis a lélek nyer létet az anyagban, a cselekvés nyer létet a szenvedésben, az éberség nyer létet a káprázatban, tehát végső soron Isten nyer létet az emberben... Első köteteimről fentebb már szóltam, most A felkiáltójeles ember egyik 903
