Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Paizs Tibor: A boldog bűn
ábrándítóan és nyomorúságosán. Mint mondani szokás, két lábbal állt a földön, s állt helyt az életben. Az egyikkel nehézkesen vonszolta magát, a másikon könnyedén szökellt. De a távoli, a csillogó, a különleges, amiből legdédel- getettebb, leggyakoribb álmai táplálkoztak, a legalantasabb helyzetekre ébresztették. Amikor gyermekeik csaknem felnó'ttekké váltak, Kora - látva, hogy képzeletének szabad játékát lehetetlenné teszik - elhatározta, hogy diadalmaskodni fog, és beadta a válókeresetet. Akkor azt hitte, hogy inspirációja mesterművet alkotott. Mindenesetre gyötrelmes érzékenysége, hogy megragadja, és keményen kezében tartsa a tényeket, akkor igazolták tettét. Késólbb derült csak ki, hogy szenvedélyes romanticizmusa fogyatékosságnak bizonyult. Belekezd egy nyomorúságos kalandba, amely iránt viszont rövidesen közömbössé válik, mégpedig azért, mert egy vigaszt nem nyújtó társ mellett neki magának kellene a hitványságból gazdag és ritka értéket teremtenie. Bele is fog a vállalkozásba, kiszolgáltatva magát a tudatában kavargó természetes ösztönöknek, hogy végül szükségszerűen csúfos kudarcot valljon. Ez a férfi, ki kezdetben segítette őt bátorrá lenni, csak köznapi értelemben volt rendkívüli, de arra már képtelennek bizonyult, hogy a reális Korát, ki a legelevenebb realitás elől keresett nála menedéket, a magasba emelje. Telhetetlen sóvárgását a szerelem, de bármifajta dús és ritka érték után ez a férfi nem tudta kielégíteni. Kár, hogy erre csak azt követően jött rá, hogy frigyükre hivatalosan is áldást kaptak. Főtéri lakásuk második emeleti ablakából a szigorú szeretetben nevelt serdülő lány, Kora gyakran elnézte az egymásba ölelkező párokat, s ezek hölgytagjait önmagával helyettesítve, szorongva szőtte képzelete képeit. Játékos szerelemre lobbantotta valahány lent elhaladó férfi, és keserű féltékenységet táplált mindenik nő iránt. Mintha az alanti színpadon rá osztották volna a partner szerepét, úgy vitte tovább a cselekményt, amely jobbára valamely szűk és néptelen utca mélyén, egy kivilágításán kapualjban tűnt el látása elől. Képzelgéseiben ekkor még nem mert tovább haladni. Az iskolába igyekvő Kora, szemtől szembe e férfiakkal viszont már egyikét sem találta méltónak arra, hogy partnere legyen. Egyikük sem felelt meg a férfiről alkotott ábrándképének. De e férfiképmás tovább élt, s inkább föntről nézelődött, mintsem elvegyült volna köztük, hisz így mindig és mindenikén a neki tetszőt találta meg. Két emelet magasságából mindenik az őt kiegészíteni képes férfi volt, aki ért hozzá, miként kínozza meg a szívét. Az artisztikus hajlamú, képzelődő Kora egy erős, tevékeny emberről álmodott, a félénk lányka egy bátor férfiről, a könyveken nevelkedett gyermek, a természet bárdolatlan fiáról, a nyílt és őszinte kamaszlány egy titokzatos lényről, akinek meghódításával majd kifürkészheti az ismeretlent. Szerelmes volt, de szerelmének nem volt tárgyiasult mása, mert hiszen az ember nem azt szereti, akiről ábrándozik, hanem azt díszíti fel ábrándképeivel, akit majd megszeret. És hogy ez a folyamat miként megy végbe, a cseperedő Kora meglódult fantáziája ezt is sejteni vélte: egészen sajátos elméletét dolgozta ki a szerelemnek. Eszerint ezt a kóros állapotot egy vírus okozza, amely egy bennünk lappangó, s életünk során csak esetlegesen aktivizálódó belső elválasztású mirigyet hoz működésbe, amely, mint minden endokrin mirigy, a vérbe önti váladékait. Ez eredményezi azt a vérbőséget, 886
