Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Novák Valentin: Csontos história
bánom. Meg nem állhatom, elherdált életem egyetlen jutalmaként, színre lépnem a túlvilág éj-rivaldájában; rivalljanak bár Böhöm sógorék, Nekemicsék, avagy drágalátós nejem, Teréz ekképp: »Ez megbuggyant, hogy szakadna rá a magasságos!« Lehet, megbuggyantam, de ez már születési hiba. Pontosabban inkább maradtam »enfant«; ezért aztán hideg-meleg játékra invitálom e díszes kompániát. Gondolom, kitalálták, e végrendelet nem végrendelet, csak rejtjelezés. Hogy tetemes vagyonom elosztása felól miképp rendelkeztem; mely elosztás korom előrehaladtával inkább lett köz-, mint családi ügy; az e levélből ki nem derül. Ennél bonyolultabb dolga lesz annak, aki tudni akarja a teljes igazságot... Segítségül még ennyi álljon itt: Porból lettünk, porrá leszünk, ám eló'tte csonttá! Köszönöm, hogy meghallgattatok! Kelt: T-ben, 1905. Kisasszony havában Gróf Faragh Tamás” Lékeli Ödön azon büszke-gó'gös ügyvédfamíliából származott, melynek pökhendi tagjai úgy vélekedtek, hogy néhány száz paragrafus bárgyú bebiflázása följogosítja őket a megfellebbezhetetlenség és mindenhatóság trónusára fölpöf- feszkedni; honnan még a vesztett perek sem akolbólíthatják ki az elbizakodott magukfajtát. Pediglen családjuk „ősapja” a faeke nyele mellől származott el, s hosszú időn át csak tyúkperes ügyvédecskék lettek a Lékeli-fíak, lévén, mindahányuk várható öröksége sem rúgott többre öt hektár földnél, és egy zsúpfedeles, rogyadozó, félig vályog, félig tégla-kúriánál. Am a parvenük magabiztosságával hálózták be a megyét középszerű utódaikkal, hogy aztán egy nagy vagyoni robbanás szárba szökkentse a rossz magvakból sarjadt, kor- nyadozó ügyvédpalántákat. Mindez a századfordulón esett, mikor T-ben Lékeli Tihamér volt a kiszipolyozhatóak és kiforgathatóak felkent védelmezője. A családfa „mákvirágai” közül inszolenciában bizony ő vitte a legtöbbre. Már gróf Faragh Tamás halála előtt is jócskán megzsírosodott, de a nevezetes exi- tus után fölvásárolta a szomszédos megyék majd összes parlagföldjét (potom pénzért megvéve a lassan, de biztosan eladósodó földbirtokosoktól), egy Balaton melletti kastélyról nem is szólván. Hirtelen gyarapodása sokaknak szemet szúrt, dehát mindenkinek akadhat ügyes-bajos dolga, s ha rengetegért is, de Lékeli Tihamér képviselte a váddal szemben kiszolgáltatott, nemhogy a paragrafusokat, de még a betűvetést is alig ismerő félparaszt-félpolgár védenceit a legjobban. így a pletykák elenyésztek... Lékeli Ödönt Jolánka Amália találta meg másnap reggel, mikor takarítás „végett” belépett „nevezett” irodájába. „A fennforgó tényállás szerint” Lékeli egy rakás omladék közepette ücsörgött, s behártyásodott szeme egy lábszárcsontra meredt, amely üzenetrögzítőjének kagyló-helyén hevert. Jolánka Amália nem merte háborgatni a „mélyen tisztelt”, s munkájába feledkezett ügyvéd urat; inkább söprűre, porszívóra, törölgető rongyra és lapátra kapott. Nekilátott kisuvikszolni Justitia elefántcsonttornyát, ahová visszeres lábait, hat magos lépcsőn kellett fölvonszolnia. Akárcsak magának az istennőnek, 864
