Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 10. szám - Benke László: A szülőhely körül
kell írni a termést. Mert aztán ha kell, ha nem, jönnek a végrehajtók s viszik adóba! — De ne félj, Mariska, jut is, marad is! Eró's, zsákoló férfiak hordják-viszik a gabonát fel a padlásra, nyikorog alattuk a létra, el kell majd teríteni, nehogy befülledjen, s aztán a kenyérgabona mehet a malomba. Az ocsú jó lesz a tikoknak, a megőrült búza és a rozs héjából korpa lesz, főzheti Anyja a krumplit, passzírozhatja az ujjai közt, keverheti, viheti vályúba a disznók elé mosléknak. Hej, az a fekete ártány, az volt ám a disznó! Kinyitotta az ólajtót a gyerek, alig tolta félre a tolózárat, kilökte orrával az ajtót a fürge vadállat, s be, egyenesen a lába közé. Hátára kapta az ártány, ő meg háttal előre lovagolt egy kört a gyepes udvaron, míg le nem pottyant. Alighogy elment a cséplőgép, hamarosan újra fenn ült a szekéren Apja mellett az ülésdeszkán. Fél kézzel a lőcsbe kapaszkodva büszkén húzhatta ki a derekát, hogy ő is elmehet Sárdra a malomba. Ahogy hátra-hátrapillantott a mögöttük duzzadó, gabonával megtömött négy-öt zsákra, látta Apja vidáman csillogó szemén, s rosszabbik, fekete kalapján és a bajuszán is, ő is örül, hogy a fia már hosszabb útra is elmehet vele. Mikor kisebb volt, Apja arcán azt a kis szúrós bajuszát szerette legjobban, meg azt, hogy térdén lovagolva a kiskonyhában folyton be akarta kapni az ujját, ő meg mindig ügyesen elrántotta a kezét, s ezen mindketten nagyokat nevettek. Csak ne lett volna olyan illetlen az úton a Himes meg a Zsömle. Húzták a szekeret, s közben se szó, se beszéd, felváltva, többször is úgy jött ki fenekükön az utca döcögős kövére a placcs-placcs feketén, fényesen és vastagon, mint valami tömör bársony. Az okos marhák egy kicsit mindig megemelték s mereven félretartották a farkukat, aztán csak potty-potty. Három, négy, öt, hat lepény is elmaradt utánuk a köves úton. Osszerondították a hátsó lábukon kiálló csánkjukat. Nem törődtek vele, hogy Apja vakaróval alig hogy levakarta róluk a rájuk száradt rondaságot. Finom, apró és selymes szőrüket meg is kefélte, hogy szép tiszták legyenek. Hóna alá fogott lavórban, szappanos vízzel a farkuk végén a hosszú bojtot ki is mosta fehérre, fésűvel ki is ondolálta. Ha meg pisálni kellett az úton, beszélhetett neki az ember. Érdekes, hogy ha nagyobbik dolgukat végezték, meg se álltak, mentek, mint a lovak. De ha pisilni kellett, hol az egyik állt meg, hol a másik. Kicsit szétterpesztették a lábukat, s olyan ronda bő sugárban ömlött belőlük és folyt szét a lé az úton több ágra szakadva, hogy az ember gyereke szívesen behunyta volna a szemét. Hogy ne is lássa szétnyíló feneküket. Aligha gondolhatta a gyerek, hogy az a csücsörítő és táguló-összehúzódó rondaság olyan, mint a kertben kinyílt rózsa. Inkább azt gondolta: ezek a drága jószágok tényleg megérdemlik a nevüket: édes marhák és marhák. Az egyenes alsósor két házsora között végigzörögtek az utcán, s közben a gyerek eljátszott a gondolattal, hogy ez a Vrácsik olyan T-alakú, közepén a Spitzer-házzal és az iskolával, mint egy rusnya akasztófa. Amint eldöcögtek Spitzerék boltja előtt, az jutott eszébe, hogy nem is olyan rég e ház falához úgy odaszögezte kérdésével az a kövér és magas koroknyai ember, hogy majdnem elsüllyedt szégyenében. Azt kérdezte tőle:- Hát te kinek a fia vagy? Nem tudta, mit akarhat tőle az öregember, hát nem felelt neki. Hátát 841
