Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Zsávolya Zoltán: Megrendültség-taktusok

mosódó jelen, az evilágiságés a halál-dimenzió mozzanatai szürrealisztikusan egymás mellé absztrahálódnak és szerkesztó'dnek.

Konkrét tájélmény-vizionálás/rusztikus momentum-sűrítés és kereszténység-, illetve biblikum-reminiszcencia több más versben is sikerrel társul, íme néhány példa az elsó' ciklusból: „S ki zokog a malom alatt? / Hazád az, vagy életed..? / Káin tán az igaz testvér, / s fegyvere a fegyvered?” (Futás); „s csupa vér a szárnyak töve / csupa vér a tiszta rög / angyaluk a ketrecekben / havat zabái hódögöt” (Alkonyul); „Vágta sincs, a föld, az ég se! / S tudom bár az in- goványt, / eszméim közt, mint a majom / bámulok a semmin át.” (Húzza a Tél); „Mikor a hit ördögpille, / mikor a múlt visszaforr, / ordas kedvvel hökken, aki / álarcosán bújdokol,” (Hiába kél); „Vetkezzek a végső torra / (csikószökésem éjbe tört), / s hökkent voltak üres arca / ketrecembe beköszönt,” (Végül a füst). Az említett két tendencia összekapcsolódása lényegében akkor sem kevésbé sikeres, amikor - az Ólak csöndje című utolsó ciklusban - az apokrif miti- kusság helyett inkább egy másfajta, társadalmibb, közösségibb mítosz-megélés felé kezd eltolódni a versek kifutása. Mintha megmaradna itt is a transzcendens kísérőaura, azonban a dolog természeténél fogva törékenyebbé válik, ami a nyelvi megoldásgesztusok szintjén esetlegességben, a klasszikus modernség költői szótárának közhelyszerűbb, rutinfáradtabb használatában, a józsefatillizmusoknak”, „pilinszkyzmusoknak” az eddigieknél zavaróbb alkalmazásában nyilvánul meg, mint például: „Avarba fúl ez a század. / S bevert szádból kidadog: / hazád is! / A tükrök mélyén / üres hited: grimaszod.” (Fonák); „nem sejtve, hogy éj jön-e vagy hajnal, / s hogy mit akarnak tőlünk a szavak, / ha ülünk itt az asztal körül némán, / míg elhagy végre ez a zagyva kor, / mert hiába, hogy bennünk rí a holnap, / ha élünk csak, és nem vagyunk sehol.” (Az asztal körül); JÉs szétrohadt csodák / undorával okádik egy / kiherélt világ, / és napszállat és örök éj, / és napra-nap a köd, / ahogy a múlt új világok / odúiba hömpölyög.” (Nincsidő); „és türemlik a csonka ég / át a férges ágakon; / éj vackolja csillagát... Vagy / bűnét mégis ez a kor” (Ólak csöndje); „Mert nesz ébred, és átdereng a léten, / mit önmagába zárt a pillanat, / hogy evilági útvesztők közt végre / sarkig tárul künn a virradat.” (Szólítás); JLatiatuc feleym / elhagyott az ország // Napok bozótjában szerelmünk is árnyék / Bújdokló igékből nem sarjadhat jó hír / sebzett dühű tett csak / tett a megadásért” (Beszéd az estben).

Nagyszabású képiség - rusztikus munícióval ellátva, emellett sokrétűen gazdag mítoszképző erő: körülbelül ennyiben foglalható össze egészen tömören Pék Pál újabb költészetének eredmény-leltára, vagy ami esetenként ugyanaz: kudarc-batyuja. Mert néha zavaró felhangok is vegyülnek az egyébként meg- rendítően tiszta énekmodorba, leginkább a magunk szempontjából kétesnek érzett „országolás”-ösvényre váltva. Ahol viszont ez a dinamikusan kavargó összesség koncentráltabban tisztul rá egy valóban abszolút témára (A kapun túl ciklus, a halál-versek), ott remekművek is születnek. Ilyen értékű alkotás a Mint kígyótojás, a Miféle föld, a Járom, maga A kapun túl, az Életével szembenéz. Végül nem lehet hallgatni róla, hogy a könyv második ciklusába foglalt „Ven-ji-versek” minden erényükön és minden megbicsaklásukon túli jelentőséggel is rendelkeznek. Ez a jelentőségük pedig abban áll, hogy egy fikciós (beszélő) alak, helyenként hang-birtokos megképzésével, eleve történet-sejtelmeket indukáló hangulati háttér létrehozásával, a szövegek közti kohéziórend

84