Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 1. szám - Zsávolya Zoltán: Megrendültség-taktusok
cendens kapu is nyílik rajta: a halál. Kísérteties, hogy az apokrif biblikum közegében maga a Bárány sem menekülhet meg tőle, ehelyett extatikus kozmosz-komorság veszi körül. "Kiűzése" is egyfajta pusztulást jelent valójában: visszahalva az időbe künn a csillagvártán elfordul az isten tőled s falkája is árván A felütést záró szó esetében óriási jelentőséggel bír, hogy önálló sorbekezdéssel azonos, ami a tipográfiai megjelenítés szintjén szemantikailag lebe- gővé teszi ennek a somak/szónak a mondatrészi pozícióját, vagyis a szintaktikai oldottság termékeny kétértelműséghez vezet. Az egyik feloldás szerint a Bárány „kuporog árván”, míg a másik lehetőség (s az apokrif keserűség lelkiállapotához valójában ilyesmi jobban illik) „isten tálkájának” [!] elárvult- ságát mutatja, amely nem kizárható módon a Báránynak az örökkévalóság szférájából való kihullása, az időbe történő „visszahatása”, kitaszítottsága? miatt következik be („elfordul az isten tőled”, de mikor?: az Eli, éli, lamma sabaktani? pillanatában, a megváltás küldetésének közlésekor?, vagy valami meghatározatlan, a dolgokat kétesen újrajátszó apokrif fikció időpontjában?). Nem derül ki megnyugtatóan, és ez jó, a valódi művésziség egyik kritériuma az efféle bizonytalanság. Bizonyos csak a Bárány kiűzése, ami azután a kötetegész teljes szövegisége és hangulata felett ott lebeg baljós, sötét tónusú címkeként. Mert Pék Pál, illetve a verseiben az ő szerzői alakítása következtében fellépő beszélő egy ilyen világot ragad meg alapvetően, mármint olyat, amelyikből a mennyekhez hasonlóan (?) szintén távozott a Bárány. Szintén kiűzte onnét valami rossz - talán az ember múlandóság-érzéséből és -tapasztalatából táplálkozó kétségbeesése, ebből következően: gonoszkodó meg- keseredettsége, ön- és társ-pusztítása. Vagy éppen fordítva?: a transzcendens vigasz és abszolútum-tudat elvesztése miatt jelentkezik a már-már fokozha- tatlan letargia. Az eredmény ugyanaz. Addig azonban, amíg ezt az egyén eldöntheti, a földi realitás díszletei közé van zárva. Addig a költészet révén - legyen akár alkotó, akár befogadó - mindennek a plasztikus nyelvi-tárgyi ve- tületét kell megragadnia. Kísérteties pompával, kicsit a mindenszenteki vagy halottak napi krizantémok fázós, súlyos ezüstjének a derengésébe húzódva. Mint az például ebben a költészetben történik: dalszerű taktusokban, mégis rendelkezve a komoly közlendőt kimondó hírnökök méltóságával, az állandó megrendültség felfokozott lelkiállapotában, az utóbbi időben gyakran Pilinszky annyira jellegzetes xaxa-négysorosainak űrhidegen tömény festékanyagát zalai ízű látvány-higítóval, egyben értékteremtő eredetiséggel oldva. A négy ciklust magunk három csoportba osztanánk, következésképpen mű-típus szerint is három határozottan körvonalazódó-elkülönülő vers-alakzatot látunk, ahol persze inkább a tematikai precízió, mintsem a poétikai szöveggenerálás eltérései szerint lefolytatható tipologizálás lehetősége jelentkezik. Hiszen ez utóbbi szempontból is (ahogy már a bevezetőben általánosságban szó volt róla) majdnem teljesen egynemű a kötet. Ugyanakkor a második és a harmadik ciklus, A megérkezett /Ven-ji versei, illetve A kapun 82
