Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Zsávolya Zoltán: Mindennapi irodalom
versszerűen viselkednek. Természetesen nem úgy, hogy az elérhetetlenség érzetének fájdalmas nosztalgiájával erednének nyomába a lényegileg más elven működő verselésnek, hanem mintegy „öntudatosan”, azaz higgadtan kalkulálva és a saját eszközrendszer átütő erejében joggal bízva. S annyira sikeres egyéni, mindamellett közösségileg is érvényesülő (tehát eredeti és közösségi elvű, ha szabad még így fogalmazni) minta támad ekképpen, hogy a kérdés általánosságban még sem az kell legyen, hogy — Petőfi és Ferencz Győző szavaira együttesen utalva - hol a költészet mostanában?, hanem inkább az: miben ragadható meg és foglalható össze legalább az impressziók pontosságával az a jelleg, amelyet a hagyományos műfajokba nem besorozható jó próza, így a marafkói esszéizmus is — úton az egyik meghatározó, vezető, reprezentatív műforma státusza felé (mint a jövő társadalmilag emészthető, újságokból konzumálható költészete) - kialakít magának? Nehéz nagyobb, azaz színvonalasabb előzékenységet elképzelni, mint amekkorát az egyébként, alapfunkciójában kitűnő elbeszélőként ismert Maráiké ezekben a filozófiai-lélektani „szösszeneteiben” tanúsít az olvasóval szemben. Munkamódszere is tettenérhető, ám az írót eljárásának áttetszősége nem „leleplezi”, hanem mesterségbeli tudásának magaspontján mutatja meg. Természetes ez, hiszen végtére is nem nehéz belátni: minden eredeti és jó dolog pofonegyszerű bizonyos szinten. A Feljegyzések senkinek kötet tipikus darabja is általában érzékletes jellemzőkre koncentrálva kelti fel a figyelmet egy-egy jelenség, múltbeli történés, elvontabb probléma iránt, majd jól megválasztott, mindig érdekes részletekkel gazdagítja anyagát, ezt követően pedig hol meghökkentő, nyelvileg-gondolatilag-hangulatilag játékos vagy váratlan irányba fordul a tárgyalás menete, hol pedig elégikus-fájó lezárás kerül az írás végére. Ezzel együtt egészen profán szakmai kérdéseket is érint a szerző, amelyek ebben a közegben érdekes módon mégsem tűnnek belterjes műhelyproblémának, hiszen szinte észrevétlenül, végtelenül tapintatosan és finoman egzisztenciális alapra helyeződik-tolódik az összes téma-kidolgozás. Például a következő részletben elégikus rezignáltság és emelkedett irónia vegyül: „Kinek a küldötte az elillanó, vendég elragadtatás? Már egy sort sem bírok leírni nélküle. Két mondat a mai termés. Két mondat az élet. Öt.” Micsoda ironikus fénylés, egyszersmind megrendültség: mélyen igaz tanulság! Logikai várhatóság, előkészítés, kidolgozás következik egymásra, majd visszavonás, ugyanakkor mégis-lehetővé-tétel kap teret. Fontos megállapítást tesz a beszélő, ám egyúttal azt is sugalmazza, hogy nem szabad olyan halálosan komolyan venni - Mit? Nem többet, nem kevesebbet, mint az életet és az elmúlást. Ennél könnyedebb és lényegesebb lelki muníciót nehéz elképzelnünk a mai rohanásban, zaklatottságban, amikor végtére is a magunkba szállás, a befelé fordulás lehetősége kérdőjéleződött meg alapvetően. Marafkó László könyve viszonylag kis alakú, villamoson, buszon utazva is praktikus, kiválóan hasznosítható „gondolkodó” társ: nemcsak úgy ,mindennapi irodalom” tehát, hogy alkotója szinte napról napra, bekezdésről bekezdésre alkotta meg, hanem abban a tekintetben is, hogy talán befogadni, elsajátítani is apránként, adagolva kell - vagy lehet, hiszen a mindig szép, nem ritkán talányos képek és reflexiók, bölcselkedések alaposan elgondolkoztatnak, újraolvasásra, nyomozásra, találgatásra, továbbvezető egyéni eszmélkedésre serkentenek. Az ember együltő vagy egyálló helyében elolvas mondjuk három 722
