Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Zsávolya Zoltán: Mindennapi irodalom

zítésének határmezsgyéjén kezdünk tevékenykedni. Itt lehorgonyozva mindkét vonatkozásban, irányban termékenyek lehetünk, és lényeges nyereség, hogy e terület művelésével a mindennapi ember irodalmi „művelésére” is lehetőség nyílik. Jól példázza ezt Marafkó László — önmeghatározása szerint - naplókötete, amely a Feljegyzések senkinek címet viseli.

A különös cím különös könyvet takar. „Feljegyzések” - olvassuk, ez a szó még teljesen a konvencionális irodalmi várakozásrendszer horizontjában helyezkedik el: az író tehát jegyzeteket készít, papírra visz valamely momentumokat, körmök De az, hogy: „senkinek”, már nyugtalanságot, mondhatni patetikus-ünnepélyes érzéseket kelt bennünk. Senkinek? Talán önmagának akkor? Magánhasználatra? Bizonyára, ámbár: talán-talán, nekem, egyedül nekem (ha a többieknek nem is), mert én beavatott vagyok, vetődhet fel az olvasóban. És nagyon valószínűen sokan gondolják így, akik a kötetet kézbe veszik. Megkockáztatom: majdnem mindenki. A senkinek bői tehát csaknem mindenkinek lesz. De ravasz ez a szerző!, kiálthatnánk fel akár: így, ilyen szellemesen ügyes fogással szerez hatalmas méretű olvasótábort magának. „Milyen rafkós” gyerek ez a Marafkó! — Azonban álljon meg a menet, mert ez a cím leginkább költészeti jellegű, érdekű és értékű várakozást hív elő. A „senkihez szólás” a magyar irodalomban legkésőbb Karinthy Frigyes óta a mindenkivel való kommunikálással jelent egyet. „Nem mondhatom el senkinek - cseng a fülünkbe —, elmondom hát mindenkinek.” Mélyen igaz ez Marafkóra is, éspedig a fentebb körvonalazott közvetlenség és magas színvonal értelmében. Ebben az esetben szó szerint mindenkinek mondódik el a valami, mert a kötet szövegei az irodalomelmélet számára a formai definíció szintjén ugyan talányt jelentő dolgozatok, ez azonban nyilvánvalóan nem akadályozza meg őket abban, hogy elemi szinten vonzóak legyenek, amolyan szívóhatással rendelkező értekező örvényekhez lehet hasonlítani őket. Amennyiben egzaktabb körülhatárolásukra törne valaki, úgy bízvást észrevételezheti, mennyire megfoghatatlanok, még leginkább a tárgyiasan rögzítő megfigyelés és az emlékező reflexió elemeiből összerakott, rövid terjedelmű, gyakran mozaikos művekként említhetők, amelyek a gyakorlati használat szintjén lényegében bárki által könnyen megérthető-átélhető munka-futamok. (Marafkó előző, 1998-as könyve is már, ne feledjük, a Futamok életre-halálra címet viseli.) Ezek a mostani - a szerzőhöz stílszerűen illő paradoxonnal élve - kidolgozott rögtönzések tulajdonképpen gondolatfutamok, elmélkedő nekifutások, bölcseleti távolba rugaszkodások: újat-kezdések és újrakezdések, folytatások, asszociációs láncok meg-megszakadó, mégis összekapcsolódó láncszemei, de minden esetben bekezdésenként önmagukban megálló, egységenként (is) érvényes, lekerekített nyelvi építmények: azaz valamilyen módon egészet kirajzolok, legyenek bár egyszavas, egysoros, esetleg öt- vagy tíz mondatos, netán - ritkán - egy-másfél oldalnyi hosszúságúak.

Maga a Feljegyzések senkinek köteteim szorosabban véve az egyik szövegsorozat megjelölésére szolgál. Ezt úgy is fogalmazhatjuk, hogy a terjedelmileg leghosszabb „fejezet” módszertanilag is központi, meglehet jelképes érvényre emelkedik az egész könyvre nézvést, következésképpen az alanyi esszéizmus fikcionális szándéka szerint a kötet egésze feljegyzéseket tartalmaz - senkinek. Ami persze leegyszerűsítve leginkább annyit jelent, hogy az első pillantásra inkább elbeszélésszerű hangulatot sugalló két első cím (Camera viva, A város

720