Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Egy könyv a második világháború idejéből
nopóliuma a nyugat elbutulásának eredménye volt? A modern ember álomvilágba, gyermeki illúziókba menekül a „valóság”, hétköznapi élete ügyes-bajos dolgai elől. Az elkerülhetetlen tragédiája elől. Huizinga már a harmincas években figyelmeztet a hollywoodi kultúra tévéshow-kban, tömeges sportrendezvényekben és popkoncertekben, a virtuális valóságba csábító reklámokban testet öltött, világ nélküli ál(om)világára. De ez a kultúrkritika sokszólamú írásának csak egy regisztere. Igazi filozófusként a jelentések finom megkülönböztetése, és az ebből fakadó sokértelműség adja írása erejét. Huizinga szerint ugyanis a játék nem csak életpótléknak tekinthető, tekintendő. Ebben az esetben is a fogalom félreértéséről, a félreértésből fakadólag hibás gyakorlati alkalmazásról van szó. A szerző elég bátor író ahhoz, hogy a háború árnyékában az igazi játékszellemről elmélkedjen. Az új barbársággal szemben - csak félig ironikusan - a fair play-t vonultatja föl. Különbséget lát az öncélú kultusz és (a megszenteltig elérő) kultúra, a szellem működtetése és a szellem rabulejtése között. „Az ősi kultúrákban a versenyek részei voltak a szent ünnepeknek... A modern sport teljesen elvesztette az ünnepi szertartásokkal való ezen összefüggését.” Vagy még inkább ámítja és hamisítja azt. A tömegszórakoztatásban csak az ünnep pótlékát kapjuk, olyan olcsó másolatot, amelyből csak a lényeg hiányzik. „Társadalmi technikák” mozgatják e tömegeseményeket, „terméketlen teljesítmények maradnak, melyekből a régi játékos elem nagyrészt kiveszett.” Az igazi játék (művészi) könnyedségével szemben a törekvést és az erőlködést látjuk. „A küzdési, agonális jellegnek az erősödését, mely felé a világ a játékkal szemben eltolódott”. Ellenben a versenyszellem illetéktelen területekre nyomult be: a munka világába és a hétköznapi kapcsolatok rendjébe. Am itt a versenyszellem nem ütközik megfelelően szigorú szabályokba, így erőszakos fellépése megállíthatatlan. Életünket egyre inkább a hatalom akarása határozza meg. Az igazi játékosság a művészetben is háttérbe szorul. Már nem a virtuozitás, a magáért beszélő, de egyben magán túlmutató formatökély a szempont. A művészet „bensőségesebbé” vált. Ennek pedig az az ára, hogy elvált közösségi alapjától, elfeledkezett eredeti társadalmi funkciójáról. Csakúgy mint a versenyszellem, a művészi játékosság is az ember magánéletében, kis- világában nyomul előre, egyfajta általános esztétizálódási törekvésként. A modern tömegtermelés szolgálatába áll, lealacsonyodik és kiüresedik. Huizinga a puerilismus fogalmával jellemzi ezt a helyzetet. E fogalom „a gyermekkor és az ifjúkor kiegyenlítetlenségére” utal, s mai magyar nyelven körülbelül „gyermekdedségként”, „éretlenségként” magyarázhatnánk. Ez a szellemi „csököttség” a tömegembert jellemzi. „Ide tartoznak például az alantas szórakozások talán igénytelen, de soha ki nem elégíthető szükséglete, a durva szenzációkra való vágy, a nagy tömegjelenetek öröme. Ugyanez a félreértett játékosság jellemzi a kor tudományosságát is. A tudóst már nem az igazság keresése, hanem a versenyszellem, az öncélú eredményesség utáni hajsza mozgatja. A szerencse és a véletlen játékosságát elfogadó és tiszteletben tartó szemléletet felváltja a természettel szemben követelőzőén fellépő tudományos sikerorientáció. Huizinga kíméletlen őszinteséggel sorolja fel mindazon területeket, ahol az igazi játékosság eltűnt: kiveszett a humor, oda az illendőség és a jó modor 702
