Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 1. szám - Gálig Zoltán: Nézetek a művészet jövőjéről

kább hangulata van, mint jelentése, kicsit mintha a tízes-húszas évek üzeneteként szólna hozzánk.

Akkoriban még élt a hit, hogy a történelem lineáris lefolyású, és a dolgok a jelenségek mozgatója a haladás, minden a tökéletesedés irányába változik. De már ez a nézetrendszer is számolt a történelem végével, mely egy új aranykor eljövetele formájában következett volna be.

Danto és Belting is állítják, hogy a társadalmi történelmi folyamatok lineáris szakasza századunkban lezárult. Ezt a mai felismerést illetve ennek a művészetre vonatkozó részét is Hegelre vezetik vissza, aki szerint a művészet végét az jelenti, amikor az a filozófiában önmagára ismer és mivel fejló'désének logikáját, értelmét az önvizsgálat, az önmegismerés adja, a legmagasabb szint elérésével saját magát szünteti meg. „A művészet elgondolkodtató vizsgálatra hív bennünket, méghozzá nem abból a célból, hogy újra művészetet hozzunk létre, hanem hogy tudományosan megismerjük, mi a művészet.”2 Mindemellett úgy tűnik, hogy a művészetet kísérő' filozófia tárháza is kifogyóban van. A gondolatok egyre inkább közelítenek, tulajdonképpen többen mondják ugyanazt, eltérés csupán a szóhasználatban van és ezek a differenciák tesznek lehetővé időnként vitákat. A széles körben elterjedt, elfogadott, vagy vitatott nézetek nem mint az igazság megismerésének tényei nyernek teret a szellemi életben, hanem mint divatjelenségek, és az elfogadás, vagy elutasítás inkább gesztus, magatartás mint valódi szellemi állásfoglalás. így leszünk lassan tanúi a gondolatok inflációjának.

Megfigyelhetjük, hogy a mai művészet rendkívül kommentárigényes, elméleti megtámadás nélkül gyakran értelmezhetetlen. Ha belelapozunk egy kortárs művészeti folyóiratba, az ott reprodukált képek nem mint elsődleges információhordozók jelennek meg, hanem mint olyanok, amelyekhez értelmes módon már csak a hozzáfűzött kísérőszöveg, vagy interjú elolvasása után térhetünk vissza. Az elmélet és a művészi gyakorlat közeledésének jegyében a művészet az elmúlt évtizedekben valóban eljutott abba a stádiumba, ahol elveszítette eredeti nyelvét, a vizualitást. A műalkotás helyét a szöveg, néhol matematikai egyenlet vette át. A cél a műalkotássá vált művészet. Belting hivatkozik egy Baldessari festményre, ami mindössze egy feliratból áll:,Ebből a műből ki lett tisztítva minden művészeten kívüli.”3 Nincsen ábrázolás, tárgy, stílus. Ironikusan jegyzi meg, hogy bár ily módon a műbe nem férkőzhetett be gondolat sem, de az is gondolat, ha eltekintünk a gondolattól.

Örömteli ténynek minősíthető, hogy a festészet, a szobrászat, a grafika azóta sem szűnt meg, ugyanakkor elgondolkoztató, hogy miután a művészet főáramában létrejött a műalkotásnélküli műalkotás, miként lehet még közölnivaló a hagyományos eszközökkel. Ez vagy azt jelenti, hogy a lineáris fejlődés valóban nem alkalmazható modellként, vagy pedig a mai művek már csak periférikus jelentőségűek.

Gondoljunk csak arra, hogy az ellenreakció, a nagy festészeti láz, egy évtized alatt alábbhagyott, hogy a legutóbbi évtizedben átadja a helyét a teljes pluralizmusnak. Ugyanakkor jó-e a pluralizmus, hiszen megakadályozza a művészetet abban, hogy a maga kerek és lezárt világához jusson?4 A huszadik századi művészt a korszakteremtés igénye jellemzi - csak olyant lehet létrehozni, ami még nem volt -, de semmi új nem tudja kifutni magát, mert szinte

70