Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 7-8. szám - Serdián Miklós György: Álmoknappal - Suenos de día

nem messze a kubai „szárazföldtől”, és hogy ,flueho de una agenda de viajes” lenne, „egy utazási iroda tulajdonosa”, melynek a legfőbb attrakciója a hétvégi szafari volna.

Par a cazar negros.”

,/tho trienta y seis de la Revolución. ”

Nem firtatjuk tovább a témát.

Aztán elmegyek máshová is, magára hagyva Zorritót és a komor Cama- güey-i férfit, hadd élvezzék egymás társaságát.

Elsétálok Pali Lejmhez - ő azon kevesek egyike, akiknek van rendes nevük is, igaz, hogy eredetileg svájci jiddisből torzult, de legalább valódi név. Végtére is nem kell, hogy tiszta újságírásból álljon össze az egész könyv.

Lejm kedveli a „mulatt nőket” - ki nem? -, éppúgy, mint a Nobel-díjat érdemlő daiquiri koktélt, amit az ő idegbeteg stílusában szeret inni, enyhe balkáni beütéssel.

Felszortyintja, a felét meg melléönti. Úgy dönt, elmehetnénk a cháteúba — kubaiul beszélünk -, nos, miért ne mennénk a Cháteauba... Új szálloda, a „Copacabana” és a „Triton y Neptuno” ikrei között félúton, ahol a bárban gyönyörű argentin lányok gyülekeznek a palack ,flgua mineral con gas’’-ra, merthogy ugyanannyiba kerül, mint az ,flgua mineral sin gas”, és a csapos annak az Andy Patcanynek a barátja, aki többek mellett a „barátok barátainak” is dolgozott valaha traductorként és helyi segéderőként.

A „barátok barátai” a helyi ,pigar smuggler maffiosi”.

De ma éjjel - a cháteú.

Egy apró machito a biztonsági őr — seguridad Jack -, sárga guayaberát és férfias, noire bajuszt visel. A nemzeti forradalmi alta módút adja elő. Az elsőszámú szabály a MININT rosszul öltözött emberei, a szállodai személyzet, a középosztály-beli informantes, más szóval a companeros jóemberei számára az, hogy viselkedjenek guayaberát. És Kínában gyártott napszemüveget. A Lejm rozzant Ladáját bámuló pájarónk és a „külön engedéllyel” feliratú tábla tudatja velünk, hogy csak a szálloda vendégeinek szabad bemenniük. Megpróbálom elmagyarázni neki, hogy dollárral fogunk fizetni, és hogy csak inni akarunk valamit.

,Mojito...”, mondom és megérti. Bizonyára elképesztően fontosnak érzi magát.

„Nem.”

Apartheid..., a „külföldi”, és a „helyi” kategóriák nem léteznek többé. Új formájuk: „pénz”.

„Oké, be akarok menni.”

A szegény ördög ideges lesz erősködésemtől, de nem nagyon hajlandó beadni a derekát. Ő is tisztában van azzal, hogy a hotelnek nincsenek vendégei... Talán a funcionariók egyikétől kapja az utasításokat, lévén, hogy ő is egy funkcionario... csupán alacsonyabb rangú. Jó időbe telik, míg néhány provokatív megjegyzést követően az elszánt „permanens forradalom” átadja helyét az „önkritikának”.

„Hombrón, tú viejo, queremos entrar y ya...”

,JSlo. Sólo para huéspedes del hotel.”

608