Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 7-8. szám - Vári Attila: Bagolyfészekben
És Bagoly akkor a pincében dekkolt, egész éjszaka minket lesett, hogy hajnalban feljöjjön a spájzon át és eltörhesse az orromat. De rájuk már rég nem gondolok. Annamária is csak akkor jutott eszembe, amikor fotós barátom laboijában az új fényképeket nézegettem. A sok kocka között volt egy különleges. Azon a fényképen egy csodálatos testű nő kapaszkodott egy satnya galagonyabokorba, amely teljesen elfedte arcát, csak melle és ágyékának árnyékba olvadó sötétsége jelezte, hogy nem a szikla domborodik ki a homloksíkból, s bár Annamáriát soha sem láttam meztelenül, kamaszos képzelgéseim közepette pontosan olyannak képzeltem, mint ezt a fotót, barátom később nagydíjat nyert aktfelvételét. Pedig az a kép nem akart több lenni, mint ami: az objektív beolvasztotta a tájba azt, ami soha sem volt több, mint maga a megfoghatatlan természet: egy test, amely maradandóbb ugyan a növényi világnál, de nem szexis, és ezért nagyon személytelen... Maradandó, de csak annyira, mint a sírgödör betemetése utáni hant... Karomon féléves kisfiámmal úgy álltam a nyitott sír előtt, mintha én is be szeretnék feküdni a koporsóba feleségem, Lola mellé. Még a rokonok, ismerősök sem mertek odajönni, anyósom szemével jelezte a szertartáson résztvevőknek, hogy ne zavarjanak, s én magamhoz szorítva a kicsit, elindultam az újtemető kietlen parcellái között az erdő felé. Csak mentem a gyalogszederrel, csalánnal szegélyezett úton, s mintha nem is telt volna el szinte két esztendő, arra gondoltam, hogy tüzet kell raknom a róka, a környéken szaglászó medvék miatt, s az eget kémleltem, mintha most is követne a saskeselyű. Két év. Rég volt. Hajnal óta gyalogoltunk Lolával a kopár fennsíkon. Csak az áfonyabokrok zöldjei, s valamilyen sásféleség, sáté szakította meg a vörhenyes színű mészkőtörmelék egyhangúságát. Egy sántító róka követett, mert reggelizés után eldobtuk a melegtől meg- büdösödött felvágottakat, s a főtt tojások, amelyeket az utolsó faluban vettünk, már ehetetlenek voltak. Ha feltörtük, a hártya alatt olyan ragacsos volt mindenik, és olyan szagú, mintha asztalosenyvvel kenték volna be. Már csak kenyerünk volt és hagymánk, s Lola megkért, hogy menjek előre, mert hasmenést kapott a reggelitől, és nem voltak bokrok, vagy fák, s nem akarta, hogy tanúja legyek kucorgásának. Még csak két hete jártunk együtt, és még nem volt alkalmunk arra, hogy szeretkezzünk, s az, hogy eltévedtünk, hogy elmaradtunk a csapattól, azért következett be, mert a többiek azt hitték, hogy nászéjszakáztunk, s csöndben szedték föl sátraikat, hogy ne zavaijanak. Csak egy hevenyészett térképet hagytak. Fölrajzolták az útirányt, de az már három napja történt, s mi hiába követtük a patakot, mert a főág egyszerre csak eltűnt, s mi ott találtuk magunkat azon a kopár fennsíkon, ahol a sivatagosán satnya környezetet csak apró lápok szakították meg, s ahol a sánta rókát leszámítva csak egy sas körözött fölöttünk, s néha láttuk egy-egy medve ágaskodó körvonalát is a fennsík peremén.- Érzi a fáradtságunkat a bagoly, a halál szagát - mondta Lola, és a sast figyelte, aztán sírni kezdett. 589
