Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 6. szám - Sümegi István: Az igazság szabaddá tesz?

szerkezeti rokonságot mutat Dosztojevszkij egyik-másik regényével, leginkább a Bűn és bűnhődéssel: A modernitás eszméi - különösképpen az isten- telenség és az embert istennek képzelő individualizmus - járványos betegségként terjednek el és súlyos meghasonláshoz vezetnek mindazoknál, akiket megfertőznek. (Még olyan nagyformátumú személyeket is ledönthet lábáról a betegség, mint amilyen Sztravrogin.) A kór egyetlen lehetséges orvossága az Igazság, amely képes elűzni az individualizmus démonát és visszavezetni a személyiséget Istenhez, a világgal való harmóniához és Önmagához. Aki fölismeri a civilizáció szennyétől elfedett igazságot iidvözül (mint Raszkolnyikov) - nem csupán túlvilági jutalomban lesz része, hanem a boldog (kínzó élet- problémák nélküli) életben is aki pedig képtelen erre az elkárhozik (mint Iván Karamazov). Arra már bizonyára nem kell rámutatnom, hogy e gondolatmenet archetípusa a keresztény eszkatológia.

Nézzük most sorban a tételeket, melyeket Tallár Ferenc szájába adtam. Az első tétel formáját tekintve Popper historicizmus kritikájával, Hayek konstruktivista racionalizmusról adott bírálataival vagy éppen Lukács György legkevésbé kedvelt könyvével Az ész trónfosztásával (Magvető, Bp., 1978.) állítható párhuzamba. Mind a három szerző azt állítja, hogy bizonyos eszmék hozzájárultak (vagy hozzájárulhatnak) bizonyos társadalmi vagy politikai szituáció kialakulásához; akkor is, ha szerzőik nem kívánták, sőt elutasították (vagy föltehetően elutasították volna, ha élnek) eszméik fölhasználását az adott rendszer legitimálásához. Nyilvánvaló, hogy az idős Schelling nem kívánt a fasizmus előkészítője lenni, de ez a tény nem zárja ki, hogy valamiképpen - természetesen nem szándékoltan - mégis ezt tette. Vélhetően ugyanezt állíthatjuk Descartes és a jakobinizmus vagy Marx és-a bolsevizmus viszonyáról is.

A mondottakkal analógiát állítva azt mondhatjuk, hogy A szabadság és az európai tradíció szerzője szerint John Stuart Mill, Alexis de Tocqueville, esetleg Isaiah Berlin és mások hasonlóan viszonyulnak a vadkeleti kapitalizmushoz és az amerikai tömegkultúra posztkommunista mutációjához, mint Marx a bolsevizmushoz, vagy - hogy egy Schellingnél jóval „gyanúsabb” alakkal példálódzam - mint Nietzsche a fasizmushoz. Ez talán elfogadható, nem tudom, de mindenesetre elgondolkodtató. Kár, hogy a könyv nem tárgyalja alaposabban a kérdést.

Egy probléma azonban, véleményem szerint, mindenképpen van a fönti tézissel. Tallár úgy írja le a negatív szabadságfölfogást, mint valami - a pozitív szabadságfölfogáshoz hasonló - szubsztantív elgondolást, mint az anything goes életformaként való alkalmazását, mint a libertás indifferentiacbol'2 eredő szabadságunkkal való megelégedést. (Ld. A szabadságra kényszerítés? című írást [különösen annak I. részét] és A szónak meghallói c. tanulmány első oldalait.)

Én azonban kétlem, hogy a pozitív és a negatív szabadságfölfogás szimmetrikus, s hogy mind a két fölfogás mögött egy-egy antropológia áll, ezekből

2 A libertás indifferentiae „az a semlegesség (...) amit akkor tapasztalok magamon, amikor nincs kényszerítő erejű érvem arra, hogy inkább az egyik, mint a másik irány felé forduljak...” - írja Descartes. (Elmélkedések az első filozófiáról. Atlantisz, Bp., 1991. 73. o.) Ez a .szabadság legalsó foka, s nem annak tökéletességéről, hanem csupán gondolkodásbeli hiány osságról, vagyis nega ti vitásról árulkodik.” - fűzi hozzá.

559