Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - Sümegi István: Az igazság szabaddá tesz?
autonóm személy, hanem úgy, mint valamilyen társadalmi státusz, osztályhelyzet szócsövét. Mentségemre szolgáljon, hogy tisztában vagyok vele: a tudásszociológiái interpretációk tudásszociológiája is mindig megadható, s hogy én is ugyanazzal az „osztályhelyzet”-tel és ezzel adekvát „osztálytudat”-tal vagyok megáldva/megverve, mint a recenzált könyv szerzője, tehát az alábbiakban egy kicsit önmagamat is „tudásszociologizálom”. A rendszerváltást megelőző' években Konrád György és Szelényi István romantikus körülmények között íródott könyvének Az értelmiség útja az osz- tályhatalomhoz-nak (Gondolat, Bp., 1989.) tézise, mely szerint az úgynevezett „teleologikus értelmiség” - a rongyosgárda, ahogyan Bence György ironikusan nevezte (BUKSZ 1990. Tavasz) - is az osztályhatalom felé menetel egyszerűen értelmetlenségnek tűnt. A rendszerváltást követően azonban azt hiszem - hadd beszéljek többesszám első' személyben hogy kezdjük belátni, valami igazság mégiscsak volt abban, amit a szerzők állítottak. Czeslaw Milosz kitűnő könyvében, ,A rabul ejtett értelem”-ben (Európa, Bp., 1992.) - melynek konklúziója egybecseng Konrád és Szelényi szóbanforgó megállapításával - azt mutatja meg négy esettanulmány-értékű történeten keresztül, hogy a második világháború utáni Lengyelországban kiváltképpen gyűlölt kommunista hatalom nem csupán pénzzel és erőszakkal vett rá egyes vezető „teologikus értelmiségieket”, hogy őt szolgálják. Ennél sokkal többet ígértek - állítja Mi- lösz: azt, hogy az addig szociálisan szabadon lebegő értelmiség, azaz a társadalomtól elszigetelődött és leginkább csak önmaguknak verset, regényt, társadalomkritikát író értelmiségiek beleszólást kapnak a köz dolgaiba és részt vehetnek a szépnek ígért jövő építésében. Az ígéret, ha visszájára fordítva is, de bizonyos módon mégiscsak teljesült. Az úgynevezett szocialista társadalmak kétségtelenül figyeltek a teleológiai értelmiségre, bár gyakran a szó szoros értelmében tették ezt (v. ö. Petri György versével, A személyi követő éji dalával). Amikor pl. Heller Ágnes azt mondta, hogy a szocialista társadalmakban is van elidegenedés, elvitte őt a politikai rendőrség. Amint erre már sokan rámutattak, van ebben valami megtisztelő, mégha kissé kellemetlen is. Nem hiszem, hogy bárki k i tudna ma Magyarországon ötölni olyan filozófiai vagy szociológiai elméletet, amely egy vállrándításnál hevesebb indulatot váltana ki az éppen regnáló hatalom képviselőiből. A hatalmat már nem izgatja az értelmiségi társadalomkritika, nyilván azért nem, mert a társadalmat sem érdekli. A teleológiai értelmiség újra a szociális szabadonlebegés állapotába került, magyarán csinálhat, amit akar, senki nem mozdítja a füle botját sem. S ami még n. gy baj: az amerikanizált tömegkultúra, amely a kelet-európai nép vágyának évtizedeken keresztül titokzatos tárgya volt, beáramlott a „fölszabadult” területekre és néhány év alatt ledózerolta a régi kultúrát, amelyet a teleologikus értelmiség alkotott és vigyázott. Ennek következtében ezek az értelmiségiek egyik pillanatról a másikra Kelet-Európa aboríginjeivé lettek, egy olyan kultúra veszi őket körül, amely az övéktől gyökeresen eltérő értékrendet közvetít, és olyan nyelvet beszél, amelyet ők nem értenek, nem tudnak és talán nem is akarnak megtanulni. (Csak példaképpen: A legtöbb értelmiségi megőrül a mindenütt bömbölő kereskedelmi rádiók sugározta primitív muzsikától, és Jancsón edzett szemével képtelen nem csupán élvezni, de még nézni is a mozikban és a televízióban látható „pergő” filmek többségét).1 Úgy hiszem, hogy Tallár Ferenc könyvében az aboriginek életérzése 557
