Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - Méhes Károly: Fellépés otthon
hozták meg a számára. Összecsukta kezében a lapokat, és a borostás felé nyújtotta.- Köszönöm a lehetőséget. Kicsit pihennék, ha nem haragszanak.- Pihenjen, papa. Majd mi őrizzük az álmát! Vihogtak. Zách Gedeon összehúzta magán a zakóját, mintha betakarózna, és a fal felé fordult. Ebben a pózban, ha kinyitotta a szemét, csak nagyon vékony csíkot látott az ablakból, és e csíkocskában iszonyatos sebességgel tűntek el a képek. Elmosódó fák, bokrok, villanypóznák, elindult és immár soha meg nem álló bakterházak. Lám, valóban csak ennyi maradt neki, vélte, egy kis résen leselkedni, mi történik a világban. Miképp robog el mellette, és ezek a bokrok és fák, akár ezek az arcok is hiába hasonlítanak az eddig ismertekhez, mások mint azok, újak és ismeretlenek. A borostás, a sísapkás és a fejpántos - egyik pillanatban úgy sejlett, mintha már ezer éve ismerné őket, utána azon bor- zadozott, hogy nem is akarja ismerni őket soha. Ha becsukta a szemét, a fénylő fóldrögök helyett most a borostás fenekére tetovált két kancsal szemet látta. Többször összerázkódott. Szerette volna magában elmondani a verset, amit napok óta gyakorolt, még a tükör előtt is elszavalta otthon, a sötét előszobában: Hunrí, új legenda. De nem akartak jönni a szavak. Furcsa csöndre és motoszkálásra rebbent fel. Kifordult rejtekéből. Mellette ott állt a sísapkás, kezében az ő pénztárcájával, amit akkor emelhetett ki a ballonkabátjától. A keze pontosan az arca magasságában volt, élesen látta a csuklója köré fonódó, bőrébe szúrkált kék indavonalakat. Nem akart kiáltani, csak annyit mondott volna, hogy „Kérem szépen...”, és nem is tudta, miképp folytatta volna. Iszonyatos csapást érzett az arcán. Tompa reccsenést hallott volna, de szinte távolról, mintha nem is az ő fejében történt volna, gondolni tudott rá. A szeme sötétzöldet látott, ami egy villanással szikrázó sárgába váltott. Tudta, hogy továbbra is ütik, feje az ablak fém pereméhez csapódott. Melegség öntötte el. Kívülről és belülről egyaránt érezte a forróságot, ami csak az ő elaggott vére lehetett. Ami nélkül semmi sem történhetett volna vele a nyolc évtized alatt. Se művészet, se szerelem, se halál. Mindenhez kell a vér. Most is kell. Jól van ez így. A fénylő göröngyök. Szépek, de még nem hívogatják. Nem fog meghalni. Már hallott is. A reccsenéseken, zúgáson túlról hallotta valamelyikük hangját.- Bocs, papa. Szóltunk, hogy szedjen vissza. Nem kellett volna... Na, csákány!- Gyere már, te állat! Ez se neki szólt. Nem megy sehová. Marad. Illetve dehogy is marad. Utazik Ürömbe. A szülőhelyére. Várják. Hát majd elmagyarázza valahogy. Ilyen is van. Láthatják legalább. Hozzátartozik egy nagy művész szenvedéseihez. Arcát a por- és füstszagú függönybe temette. A szája mozgott, mondta a verset. „... megtaláljam, mielőtt egy még vakabb és örök Cethal szájában végképp eltűnök, a régi hangot, s szavaim hibátlan hangsorba állván, mint O 530
