Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 6. szám - Száraz Miklós György: A Jóisten ablakai
pockot, és annál fogva tartják a szájukban a szivart, és szívják el annyira, hogy a szivar teste az ajkukon hullik-parázslik szét, és ő, mesélte a nagyi, az alatt a két hét alatt szépen megtanult szivarozni attól a kubai lánytól, és csak feküdtek hanyatt egymás mellett az ágyban, fent a prágai várban, a Hradzsin- ban, a Szent Vid Székesegyház mögött, az Arany mívesek utcájának valamelyik apró házacskájában, egy még pirinyóbb manzárdszobában, feküdtek az ágyban ő meg Schmidt hadnagy fia, a zambó lány, és a nyitott kutyaól-ablakon belepöfógtek a prágai éjszakába, és az édes havanna füstje szépen kacskaringózott az ablakon, felszállt az égbe, és a nagyi jót nevetett ott az ágyban, mert az a félig néger, félig indián lány azt suttogta, de halálosan komolyan suttogta, mert az a gyapjas hajú fekete csaj, mondta a nagyi, az nagyon katolikus volt, gyermekként hitt az ősz szakállú nagy fehér szenyorban, a Jóságos Atyaistenben, Krisztusban meg a szépséges szerecsen Madonnában, a három napkeleti bölcsben, közülük is leginkább Menyhért királyban, és persze az összes égi szentek karibi tarkaságú, karneváli sokaságában, az a zambó lány az ablakon kislisszoló szivarfüstöt bámulva azt mondta álntatosan, ott., a harmincas évek Prágájában, miközben Hitler tanlyaiba már tankolták a büdös gázolajat, hogy az az illatos füst egyenesen felszáll az égbe, Szent Péterig száll, és Szent Péter beleszimatol a habana füstjébe, és vágyakozva sóhajt egyet, és akkor a nagyi szépen összekötötte a szálakat, karikába kanyarította a történetet, mert azon a régi-régi, hatvan-hetven évvel azelőtti szép képen megint jót nevetett, azzal be is fejezte a mesélést és befejezte a szivarozást is, és kiemelte a piszkavas hegyével a sparhelt középső, legkisebb lyukát, és láttam, hogy úgy akarja bedobni azon a kis lyukon a szivarcsutakot, hogy ne vegyem észre, hogy ő is éppen úgy szétrágta, mint az öreg havannai meg santa clarai és trinidadi dohánygyári férfiak, vagy azok az egyszerű kubai parasztemberek, akiknek indián ősei már Kolumbusz előtt is ugyanazzal az értő mozdulattal választották ki a sok levél közül a legmegfelelőbbet, és csak sodorintot- tak rajta egyet, és akik nagyobb ínyencei a szivarnak, mint a dagadt bankárok és üzletemberek meg a maffiózók, de én azért láttam, hogy a nagyi úgy szétrágta azt a szivarcsutakot, hogy olyan volt, mint egy kisebb fajta, sötétbarna saláta, és persze a nagyinak a vigasztalásától meg a szivarozásról tartott kiselőadásától nem múlott el a fájdalmam, de azért valamicskét enyhült, és addigra, amikor Budapestre érkeztem, addigra már túl voltam a Mikolán, addigra már valóban azt éreztem, amit a nagyi mondott, örültem, hogy másfél évig együtt jártunk, és örültem, hogy akkor jártunk együtt, amikor a Mikola még aranyos és kedves fiú volt, és még csak kokettált a kábítószerrel, és annak is nagyon örültem, hogy akkor már nem járunk együtt, és akkor már tudtam, hogy nem biztos, hogy minden rosszban van valamicske jó, de az biztos, hogy minden jóban van valami rossz, és azt is tudtam, hogy az egész világot úgy kell elfogadnunk, amilyen, hogy fekete és fehér együtt létezik, boldogság és szomorúság, öröm és lehangolódás, jó és rossz, mert azon a tavaszon, amikor én az érettségire és a budapesti felvételire készültem, azon a tavaszon, amikor a Mikola hazajött Amerikából, és én rájöttem, hogy már túl vagyok a szerelmünkön, azon a tavaszon elhagyott minket, meghalt a nagyi. És a hiányát igazából nem is a halálakor szenvedtem meg, mert akkoriban majd’ minden érzelmet elnyomott bennem az izgalom, amivel az érettségire, a felvételire, az utazásra és költözködésre készültem. A hiányát valójában csak fél évvel 498
