Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 5. szám - Műmelléklet

Fájó János és a „madi

Létezik, és úgyszólván korokon, stílusokon átívelve egy képzőművészeti vonulat, amely a nemzetközi szaknyelvben maciiként szerepel. Olyan képekre vonatkoztatjuk, amelyek eltérnek a hagyományos képformától, inkább a kompozíció formáit követve alakítanak maguknak határozott keretet. Mi több, igen gyakran reliefszerű megoldást alkalmaznak, hangsúlyozva ezáltal az illuzionált és a valós tér szoros összefüggéseit, egymásnak történő megfeleltetéseit. Többnyire a hagyományos vászon-hordozó föladásával is együtt jár ez a fajta képalakítás, mivel a bonyolult formák követése vakkerettel szinte megoldhatatlan. Fajó Jánost, aki a magyar festészetben leghívebben (és egyúttal legrangosabban) építi tovább a klasszikus konstruktivista hagyományokat, nem törődve az éppen aktuális divatokkal, irányzatokkal, ez a plasztikus képformálás már csak amiatt is fölöttébb érdekli, mivel saját művészetében sosem választott szét reszortokat: a festés, a grafikai alakítás, a plasztikai formálás egyaránt érdekelte és érdekli. „Madi”-műveiben éppen ennek a hozzáállásnak a megjelenítésére vállalkozik - áttekinthető, már- már minimális formaadással. A klasszikus konstruktivizmus szín-forma problematikája ötlik föl emlékezetünkben kompozícióit szemlélve, minimalista ihletettsé- gű „üzenetei” minden esetben a megfelelő „hangerővel” hívják föl magukra figyelmünket, és újra és újra rávilágítanak arra az egyre inkább lefojtásba kényszerített igazságra, hogy a kultúra, művészet szakadatlan folyamat, ha netán mégis szakadás állna be valahol, fölöttébb nehéz vagy egyenesen lehetetlen ismét összedrótozni. Fajó és a hozzá hasonlók féltő felelőssége korszerűbb (mivel éppen egy aktuális gondot észrevételez) a legmakacsabbul korszerűséget hajszoló modernekénél.

Fábián László