Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - ÍROTTKŐ STÚDIÓ - Mohos Nádor Tamás: Mobil Mobilovics uccsó lapjai
IROTTKO STUDIO VIII 1999. szeptember 10. Nagy okéság, hogy a telefonálással elköltött idő függvényében pontokat tudok szerezni, amelyeket aztán be lehet váltani ernyőre, telefonalkatrészre, orkán dzsekire, egyéb kasa dolgokra. Mikor egyéves előfizető lettem, megküldték azt a kártyát, melytől fogva volt értelme figyelni a pontszámaim alakulását. Kissé reménytelennek találom ugyan az ügyet - merthogy havi ötven pontnál többet nem tudok összegyűjteni, és például egy műszövet-pénz- tárca is belekerült ezerötszázba -, de azért heti egy-kétszer bebillentyűzöm a kódomat, és lehallgatom, mennyi az egyenlegem. I la egy kicsinyt hiábavalónak is érzem a dolgot, jól esik hallani, és mindig megnyugtat, hogy a mérleg az idő múlásával egyre többet nyom. 1999. október 1. Szeretem az egyszerű feketeségét, sose vennék csicsa-picsa telefont. Annak idején hajlandó voltam fizetni jócskán felárat azért, hogy a gombjai ne prosztók legyenek, hanem lakkozottak: ez nekem olyan antik volt. Vallom: vannak az életben dolgok, amelyekre érdemes áldozni. Gyakran felhívom saját magam a vezetékes készülékemről, csak azért, hogy halljam a kicsengését; vagy ha estig senki nem hív. (Olyankor gyűlölöm: ha napszám meg se szólal.) Unhatatlan élvezem az izgalmat, amit a felcsendülése vált ki belőlem. Ilyenkor hirtelen összerándul, majd bizsergések közepette kisimul a gyomrom. Tuti, egy napon felhív valaki a szférákon túlról is, ezért tartom éjjel-nappal bekapcsolva. 1999. november 10. Szóval a francba, mit tagadjam, egyszerűen imádom. Ezt a mondatot tán egy évvel ezelőtt mondtam ki magamban először, kicsit szégyenkezve, hogy egy tárgyat..., de azóta megbarátkoztam új érzelmemmel. Ő az, aki mindig velem van, de ha közös dolgainkat bárkinek is elfecsegném, úgy érezhetné, hogy karikírozni akarom. Na ja, elég csak egy pillanatig arra gondolnom, hogy másnak is beszélek róla, és már olyan szavakat használok, mint „karikírozni". Pedig volt már olyan hogy az életemet mentette meg, még ha egy kicsit átvitt értelemben is. De ez a sztori kettőnk titka, igazábar utalnom se szabadna rá. 1999. november 18. I la felhívom magam, vagy valaki más akart velem beszélni, csak épp' nem voltán' telefonközeiben, egyszóval, ha nem vészén fel a telcsit, a készülék kijelzőjén megjeleni! a felirat, „1, vagy 2, vagy 3 nem fogadót: hívás". Ilyenkor gyorsan féloldom a gomb zárat és megnyitom a menüt, hogy jelezzem a SIM-kártyának, tudomásom van £ fogadatlan hívásokról. Miután így eltűnil az üzenet, ismét alapállapotba kerül a ki csike, és minden mehet tovább. Kerestek, s ő ezt regisztrálta, ez a lényeg. 1999. december 1. Március közepén volt egy nagyon széj esténk, amire azóta is sokszor visszagon dolok. Lekapcsoltam a villanyt, magamho; vettem és tárcsáztam rajta az ingyenesei hívható központot. Éjjeli nyugalom volt, í roló lyukacsosra eresztve, átszitált rajta í friss, hideg levegő. Tárcsáztam a közpon számát, hallgattam a géphangot, de nen vártam a kezelőre, hanem a számok segít ségével kapcsolgattam ide-oda. A 7-esei egy simogató női hang elduruzsolta, hogi a legújabb akciós készülékek mennyibi jönnek, a 2-esen, hogyan lehet a pontoka gyűjteni, a 3-ason, hogyan lehet emilt faxot, olyan dolgokat küldeni, a minői megkönnyítik az emberi lény életét... / legjobban egyébként azt élveztem ebben hogy úgy beszél hozzám valaki, hogy nen akar választ, csak doszt ugyanazt elmon dani. Ez nekem hidalás. A zsigereimben ér zeni, hogy közeleg a nap, amikor megcsör ren a cucc és bejelentkezik egy főszer a: Olimposzról. És én ott leszek. 1999. december 26. Credo, mert ő teljesen az enyém. 2000. január 2. A szilveszteri bulin állatira berúgtam, é ellopták a táskámmal együtt. Azóta is ülő a konyhában és láncdohányzom. Dúdolga tok magamban, ha időről-időre feleszmé lek. Ezek a szemét állatok.
