Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 5. szám - Török Gábor: Műfajiság és műfajtalanság

eleve leszűkítem a fikciós filmek mezőnyére, noha a uerista törekvések mindig is emelték a magyar filmkultúra színvonalát.) Megítélésem szerint a jellegtelen fércmunkák {Sz. A-nál homokfilmek), illetve a remekművek és a legalább jó filmek arányaiban sok a hasonlóság a két korszakban.

Ezúttal - terjedelmi okok miatt - csupán az elmúlt fél évtized remekműgyanús magyar filmjeiről teszek említést. Tarr Béla Sátántangója vitathatatlanul az élre kívánkozik. Gothár Péter és Szász János egyaránt két-két alkotással követel helyet magának a képzeletbeli dobogón. Előbbi A részleg és a Hagyjállógva Vászka, utóbbi a Woyzeck és a Vitman fiúk c. műveket jegyzi. Az én értékrendem szerint feltétlenül előkelő besorolás illeti meg Fekete Ibolyát a Boise Vita, Jeles Andrást a Senkifóldje, Janisch Attilát a Hosszú alkony, Enyedi Ildikót a Bűvös vadász, és Fehér Györgyöt a Szenvedély rendezéséért. Az ígéretes kísérleti munkák - pl. Szirtes, Szőke, Szomjas - és a jó ízléssel megoldott belletrisztikus művek - pl. Gyarmathy Lívia és Pacskovszky József rendezéseinek cím szerinti felsorolására nincs mód.

E rövid „tabló” mégis mutat valamit! Igenis van fény az alagúban. A XX. század utolsó éveinek legjobb magyar filmjei kiállják a próbát a magyar filmművészet virágkorához, a 60-as évek terméséhez viszonyítva is. Jancsóék nemzedékének indulásakor sem született minden esztendőkén a Szegény- legényekhez fogható alkotás. A szemléken a tucatfilmek osztoztak a „futottak még” helyeken, s legtöbbjüket ma már a feledés homályába burkolja az idő. A jó filmeket viszont a kritika, az esztétikai gondolkodás és a filmtörténet rövid időn belül klasszifikálta, kanonizálta. Lásd a „minden idők legjobb magyar filmjeinek” közelmúltban közzétett 12-es listáját! Nem lesz ez másként a századbúcsúztató évtized remekmű-gyanús alkotásaival sem!

Szilágyi Ákos bizonyos témák és műfajok iránti pozitív vagy negatív beállítódása előítéletes gondolkodáshoz, leegyszerűsítésekhez és elhamarkodott összegző értékítélethez vezetett 1997-ben. Kiváló filmesztétánk szerint mozgókép-művészetünk egy nagy sivatag: homoktenger kevés oázissal. A film- művészetünkre nézve közel sem hízelgő címkézést - a „magyar filmsivatag pergethetetlen”, azaz rossz minőségű Jiomokfilmekből” áll össze - elfogadhatatlannak tartom. Különösen hiányolom a differenciáló, rendszerező megközelítést. Én magam nem vagyok elégedetlen az oázisok - remekművek és a „csak” egyszerűen jó filmek - mennyiségével. Iménti felsorolásom és néhány más példám talán mégis bizonyítja, hogy filmművészetünk „árapálya” idején is születtek maradandó alkotások. Elhibázottnak tartom a magyar homoki filmek) alacsonyabb osztályba sorolását is! A homok minősége időben és térben sem egyenletes. Építkezésre - átépülésre, beépülésre - alkalmas, jól pergethető homok(filmek) - pl. Csinibaba, Szökés, Szelídek, Esti Kornél csodálatos utazása, El Nino, A kis utazás - mellett természetesen szép számmal születtek a közelmúltban homokvárak felhúzásra alkalmatlan, leépülést szolgáló kvá- zihomok-képződmények: pl. A világ legkisebb alapítványa, Derengő, Gyilkos kedv, Kalózok, Rosszfiúk.

Szilágyi valószínűleg azért maradt adós a differenciáltabb helyzetkép megrajzolásával, mert ő sem rendelkezik megfelelő filmtipológiai felkészültséggel. Abszurd jelenségnek tartom, hogy a film nagykorúvá válásával, autonómiájának kialakulásával, elképesztő ütemű differenciálódásával a filmtudomány nem tudott lépést tartani még abban az országban sem, amelyik

477