Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 5. szám - Török Gábor: Műfajiság és műfajtalanság
művészet nagy individualistái következetesen építik fel életművüket. Szinte egész életük folyamán ugyanaz a mánia foglalkoztatja őket. Akár reájuk is fogható, hogy csak egyetlen - sok fejezetből álló - filmet rendeznek. A tömegfilm-alkotóknak nem egy, hanem több mániája van. Legtöbbjük - lásd Spielberg - egyik műfajból a másikba vándorol és mindegyik állomáshelyén sikeres lesz. Főleg azért, mert mindenütt jó szakembereket, specialistákat foglalkoztat. A szerzőiség kultusza a kivitelezés kultuszával állítható szembe. Az intellektuális és populáris filmművészet közötti ellentét ezen a téren a leg- kiélezettebb. Szükségszerű tehát, hogy a művészfilm csak a szakértő befogadók vékonyka rétegére számíthat, a műfaji filmet viszont a mozirajongók széles tábora támogatja. A tömegfilmek jellegzetességeinek konkrét művekben testet öltő tökéletes transzformációira persze nem csupán az ún. nagyközönség, hanem sok esetben az artmozik látogatói is kíváncsiak, mert a vetítőtermek sötétjében a populáris remekművek őket is megszólítják. Egy cseppet sem elhanyagolható kérdés tehát, hogy melyik irányba tart a mai (magyar) filmművészet. Szilágyi Ákos szerint a magyar filmesek „két új” utat is választhatnak. Egyfelől hasznosíthatják a,professzionális műfaji film” sémáit. A Honfoglalás, a Szamba, a Sztracsatella, a Három testőr Afrikában, A miniszter félrelép, a Zimmer Feri, az Ámbár tanár úr, és a Hippolyt jelzi legérzékletesebben, hogy a tanulópénzt alaposan meg kell fizetniük, és hogy még igencsak az út elején járunk. Az üdítő kivételek között csak a Sose halunk meg és a Csinibaba dicsérhető maradéktalanul. A másik megoldás: autonóm műalkotások létrehozása a szabadon teremtő fikció” következetes vállalásával. Harmadik lehetőség nincs. A két út közül - a mozifolklór iránti szimpátiám ellenére - csak az utóbbit tartom járhatónak. Eddig ugyanis magyar műhelyekben még sohasem sikerült a világ filmpiacán versenyképes hollywoodi dramaturgiájú tömegfilmet alkotni. A radikálisan csökkenő dotáció, a megfelelő hatáskiválasztás biztonságának hiánya és más dramaturgiai ügyetlenkedések miatt ideje lenne belátnunk, hogy az amerikai világmozi reprezentatív műfaji darabjaival és a műholdas makró-televízió szórakoztató programjaival nem vagyunk képesek versenyre kelni. ,A suszter maradjon a kaptafánál” - vallom józan ésszel én is. Abban legyünk jók, amihez - egy kicsit - már értünk. Ott újítsunk, ahol vannak felhalmozódott tapasztalataink, tehát az individuális művek frontján. A járható út alapjait ugyanis nem a mai filmes generáció tagjai rakták le! Intellektuális szerzői magatartással, „a szabadon teremtő művészi fikció” remekművekben is megtestesülő transzformációival mindenekelőtt a magyar új hullám tagjai - Jancsó, Huszárik, Bódy és mások - büszkélkedhetnek. A Szilágyi Ákos által „kijelölt” egyik út tehát egyáltalán nem új, hanem éppenséggel a régi. Lehetséges, hogy napjaink magyar filmművészetének legnagyobb problémája a folyamat megszakadása, a kontinuitás hiánya. Ezért tartom végzetes hibának az elszakadás állapotának szentesítését a teoretikusok részéről. Ezért érthetetlen számomra, hogy a Szilágyi Ákos által javasolt kiútkereső stratégiának miért nem lehet része a kelet-európaiság és a nemzetitörténelmi szembesülés további vállalása? Talán nincsenek legújabb kori drámák az egyéni és közösségi létezés egymásba gubancolódó szinterein? 475
