Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Kakuszi B. Péter: Márai Sándor Németországról
kizárólag az emberi oldalt figyelmen kívül hagyó, a Ruhr-vidéket csak területi és anyagi problémaként kezelő' hivatalnok-szemlélet, hanem sokszor a homályban maradó nyerészkedés is. A második kép középpontjában az emberi tehetetlenség áll. JEgy nagyot ordítani, annyit lehetett volna. De az nem segítene rajtuk.™ A szerző' passzivitásra ítélt szemlélője a jelenetnek. Az ékszerész gazdagsága két szempontból is elgondolkodtató: egyrészt a dúsgazdag ékszerész és a középosztálybeli, de a háborúban elszegényedett öregasszonyok kontrasztja, másrészt az egyéni gazdagság és az ország szegénysége közötti kiáltó ellentét miatt, „..kincs- készletéből Németország függő adósságának egy értelmes részletét lehetne fedezni.™ - írja Márai. Szavaival nem vádol, „csak” a helyzet átgondolására késztet. A harmadik kép az emberi megalázottság és a túlélés ösztönének kényszerű összekapcsolása. Az emberek és az állatok életének egy szintre hozásával az emberi élet értéktelenségére utal. „..az a negyed, ahol kizáróan csak az állatokat vágják le, az embereket aránylag békén hagyják. A Centrumban ezt fordítva csinálják.™ Márai naturalisztikus képet fest a szerencsétlen, vágóhíd felé tartó lesoványodott állatokról és a még szerencsétlenebb gnindent túlélni akaró”, a teheneket még az utolsó pillanatban megfejő', életösztön- vezérelte asszonyokról. Márai ebben a képben is szemlélő marad, bár tehetetlenségét nem fejezi ki olyan egyértelműen, mint az előző képben. Tény, hogy itt is passzivitásra van ítélve. A tehetetlen szemlélő kényszerű magatartása fokozza keserűségét. A szerencsétlen sorsúakat, az embertelen világban biológiai létükért küzdő embereket a tudomány oldaláról szemlélni - ez jelen esetben elsősorban nem az objektivitásra való törekvést, hanem a tehetetlen keserűséget jelzi. A német képek három darabja annyiban kapcsolódik össze, hogy a háború utáni német mindennapok egy-egy szeletét ragadja ki. Márai passzivitását egyrészt a tehetetlenség szüli, másrészt az akkori, a háború utáni Németország mindennapos jelenetei fölé emelkedve éppen azt jelzi, hogy az embertelenséghez - még ha azok a mindennapok állandó részei is - nem szabad hozzászokni, nem lehet az élet magától értetődő velejárójának tekinteni. Az Allerhand, meine Herren!...33 című cikk is igazolja, hogy Márai gyakran visszatérő témája a háború utáni Németországban eluralkodó zűrzavaros állapotok. Márai cikkéből (is) árad a tehetetlenség. JAit lehet itt tenni? Meg- tébolyodni? Röhögni'?™ A szerző által felsorolt tények sokkolóan hatnak. A közéjük beiktatott ismétlések ,Allerhand, meine Herren!” a sokféleség érzetét erősítik, szinte szuggerálják, mégpedig tényekkel alátámasztva. Ez a sokféleség azonban nem színességet ad, hanem káoszt jelez. Az újságot áruló és szlogent kiabáló fiú csak a gondolatokat indítja meg - akaratlanul is - Máraiban. Egy gondolatsort, ami nem áll össze benne logikus sorrá, csak a dolgok visszásságát, logikátlanságát látja és a maga tehetetlenségét érzi. Az újságcikkekből vett rövid hírek {„..a thüringiai Genszen községből jelentik, hogy ott a régebbi községháza szolga Kirchner, 1866 és 1870-es veterán és a háborúban megvakult fia elhaláloztak. Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy mind a ketten éhenhaltak”35), a saját tapasztalatok („Az urak, akik bezabáltak 1922 tavaszán egy este 21000 Márkát, zavartan hallgattak és tényleg nem fizettek ™) igazolják számára, hogy Németország jnindenféle”, átte349
