Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 4. szám - Prágai Tamás: A röhögés
PRÁGAI TAMÁS A röhögés 1. Az, hogy a Tatt fivérek fólkerekedtek a Vackorból, nem jelentette feltétlenül, hogy meg kell halnia. Voltak már mások is így. Az ifjabb Dugonics. A bal fülét vágták le, de élt tovább csendesen mint kazánfűtő'. Akkor ment le a nap. Huszonegy éves volt, és nagyon magányos. Mindig a napnyugta percei a leglázasabbak - a piac felől zöldség, hal és hús szagát hozta a jeges szél. A hentesek a Bulcsu utcába hordták ki véres ládáikat. Ettől ilyenkor, télen is áporodott szaga volt a levegó'nek. A Tatt fivérek sohasem kérdeznek. Még senki sem hallotta őket beszélni. A Vackorban is csak bólintanak, ha a csapos megkérdi: a szokásosat? A Tatt fivérek évezredek óta a szokásosat isszák. A szegényes, pesti albérletben, ahol lakott, az ágy egyik lába fatuskóval volt aládúcolva, és nyikorogtak az ajtók. A szoba egyetlen ékessége egy rézmetszet, Kossuth Cegléden. (Alig kivehetően, de még látszik rajta Kossuth, amint halas bicskáját a szónoklat hevében belevágja a ceglédi kocsma asztalába. Kossuth arca egyetlen kávébarna folt. Magyarruhás legények, juhászok veszik körül, a bal sarokban fölirat: Világszabadság.) Nem bírt tovább szobájában maradni. Kilépett a kapun. 2. Erezte, nem lenne helyénvaló, ha meghalna. Hiszen még nőt sem ismert, és ebből a szempontból nem is volt férfi. A hentesek már kihordták a ládákat. Persze, ha a hentesek közt lennének barátai, minden másként festene. Betérne a Csíki Tőkehúshoz vagy a Béldi Hentesáruhoz, így, zárás után. Zárás után a hentesboltnak mindig nyomott a levegője. Talán a sok halott állat teszi - nem lehet elfelejteni a sok vért. A hentesek most a véres fahordókat mosogatták.- Mi az, Sanyi? - szólítanák meg.- Van egy kis bibi a Tattékkal - mondaná komoran. Aztán leülne a tőke mellé, és törne egy darabot a kolbászból. Valamelyik nem fejezte volna be a vacsorát, valamelyik hentes.- Már megint a Tatték - jegyezné meg a hentes sötéten, és fenné, fenné a nagy kést. De így a hentesek nem szólítják meg. Az idegeneket nem. Sőt, mintha kerülnék a tekintetét - mintha kiszivárgott volna, hogy a Tatték... Elsápadt, 322
