Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Beck Zoltán: Szövegbe vetni a szerzőt
a jelentéssel áll előttünk, hogy a szerző' valós valóságának megfelelő' életvilágát tárja elénk, dokumentumként. Akkor ugyanis nem volna szükség a mottóra, hiszen hitelét a szöveg a valóságtól közvetlenül nyerné annak hű leírásával. Valóság és történet ontológiai viszonya változik meg: arról van szó, hogy a valóság csak akkor érvényes, ha „történetté” tud válni. A látszólag énhez tapasztott valóságot történetnek, a legérdekesebb mesénél is érdekesebbnek jelöli. így a mottót követő' prózát a fikciók közé sorolja, s jelzi az írás soron következő' létrehozását, ha úgy tetszik, az élettörténet teremtó'désének itt és most voltát. Mégpedig úgy, hogy a befogadó mottóba helyezésével, megszólításával („nektek”) létrehozza a szöveg-befogadó dialógusát mint alaphelyzetet, kitakarja a szövegből a biografikusan meghatározott szerző' alakját, aki így legföljebb árnyékot vethet a szöveg epikus énjére, de nem uralkodhat rajta. S a szöveg (maga a regény) elfordul a valóságtól, hiszen a mottó8 által más szövegekkel való parolázását kezdi meg már a szöveg tényleges olvasása előtt. ,A kortárs prózán belül - a jelentés kijátszásának jegyében - kétféle beszédmódot szokás megkülönböztetni.”9 Az egyik valóságidegen, mondhatni jelentésellenes, a másik - s számunkra ez lehet hangsúlyos - történetszerű. Azaz a már jól bevált, hagyományos befogadói stratégiák látszólag működőképesek az ezekkel a szövegekkel folytatott dialógusban. Képesek vagyunk a történet követésére, valahonnan valahova tartunk. Bokányi Péter előbb már citált tanulmánya Szilasi László történetdefinícióját veszi alapul, miszerint „valami elkezdődik, ugyanaz folytatódik, majd ugyanaz véget ér”, s megállapítja - szólván a kilencvenes évek magyar próza- irodalmáról hogy az ugyanaz-ság elveszik az epikus művek szőttesén, így a történet nem válik sztorivá, sarkítva: azt destruálja a szöveg, amit létrehoz. A Cigányidők10 olyan regény, ami a magyar prózai hagyomány szerint való. Nem veszti el a történetet, sőt: föl sem veti a történetmesélés immanen- ciájának problémáját. Mindez azonban nem hibája, sajátsága csupán a regénynek. Az első, címmel elkülönített egység (A forrás) narrátora pontosan ismeri az eseményeket, s ezeket úgy tárja az olvasó elé, hogy az általa jelölt mozzanatok összefűzve történetívet rajzoljanak. A cigány közösség központi figurája, Pista, akivel a mű felütésében találkozunk, s aki a szövegvalóságban kijelölt és állandósult helyéről meg is győz bennünket Lusi kitanításával. A tipografikusan elkülönített egységek épp ugyanaz-ságuk megtartásával állnak eggyé: a regénytér az első egységben nem változik, időstruktúrája meg- szakítottságokkal együtt is lineáris, mindvégig a múltban mozognak a figurák, legföljebb a nézőpontok időleges és látszólagos átadásával kerülünk más múltdimenzióba, vagy más történetbe, de anekdotáknál nem többek ezek (ilyen a falba rejtett doboz története). A történetek végtére is mind ugyanarra a kivezetésre játszanak: Pista forrást talál - annak metaforikus hozadékával együtt -, amely végül a cigányok és nemcigányok konfliktusához vezet, Pista berobbantja a forrást, börtönbe kerül, s ezzel az aktussal, hiszen kivonódik a szövegből annak centruma (a forrás és Pista), a történet véget is ér. Lehatárolt 8 Matra Vahruseva: A Kis-Jukonda partján című szövegéből való az idézet 9 Bokányi Péter: Valaki, valahol, valamikor... In: Bár 1997/1-4. 91. 10 A külön nem jelzett idézetek a Cigányidők című regényből valók. 281
