Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Beck Zoltán: Szövegbe vetni a szerzőt
BECK ZOLTÁN Szövegbe vetni a szerzőt JÓNÁS TAMÁS ÍRÁSAIRÓL1 Az alkotó-kultuszt oly sokan és oly sokszor húzták már át (legalábbis tették zárójelbe), mégis: az olvasói szándék - talán az iskolai gyakorlat okán - folyton az írót kutatja a szöveg mögött. Úgy akarja kérdezni a szöveget, hogy mögüle, mint fátyol mögül ráismerjen a szerzőnek legalább kontúrjaira. Hangsúlyosan így van ez akkor, ha az alkotó származási kontextusa ezt az érdekló'dést valami módon erősíti: jelen esetben ez a kontextus a cigányság. E nemzetiségi/etnikai kisebbség, s az ehhez való tartozás a közelmúltban és ma politikai-ideológiai, gazdaságpolitikai, jogi, s más, szociológiai, nyelvtudományi, pedagógiai, humánetológiái, kultúrantropológiai, stb. diskurzusoknak lett részévé. A 70-es évek elejétől a szépirodalomban (ahogy a képzőművészetben és zenében) megjelennek a cigány szerzők, úgy, hogy hangsúlyosan a cigányságot tematizálják. Ezt jellemzően és szükségszerűen prófétikus megszólalással teszik (a nemzetteremtés aktusa ezt a beszédmódot követeli meg, akárcsak a nemzeti irodalmak vonatkozó időszakában), amelyben a szerző a közösségért, a cigány közösségért vállal egyszemélyi felelősséget. Ez a szerzői attitűd aztán olyan általános kategóriává tágult, amellyel a tárgykörbe rendelt szövegekről mint összetartozó szövegekről van mód megnyilatkozni. Tematikájukat véve alapul megteremtődik a cigány irodalom fogalma, amely aztán a nemzeti irodalmak analógiáját követve a cigány szerzők minden művét körülkarámolja. A „leválasztás” technikája tehát az, hogy a művek helyét a szerző nemzeti/nemzetiségi identitása jelöli ki. Az író cigány származása elegendő ahhoz, hogy szövegei ide (a cigány irodalomba) sorolódjanak. Ebből következik az - mert Boris Groys-szal szólva: „a művész felfedezése képezi a művész származási kontextusa iránti érdeklődés alapját”1 2 -, hogy a szövegeket, az azokat és a szerzőket körülvevő valóságot arról kell és lehet faggatni, hogyan látják a cigányságot ők maguk. Ezzel együtt a szerzőktől nemzeti-etnikai identitásukra vonatkozó nyilatkozat kényszerítődik, a szövegek pedig a cigányság valamiféle „belső narratíváiként” válnak elképzelhetővé, s ez újra és újra ugyanazt a csapdát hozza létre: legitimizálni csak úgy tudja magát a szerző és szövege, ha különböző eljárásokkal magát cigánynak jelöli, ezzel azonban csak az erre való ráismerés vágyát hívja elő a befogadóból, a sző1 Jónás Tamás megjelent kötetei időrendben: ...ahogy a vén kutakra zöld moha települ... (versek) 1994, Tamás könyve 1995, Nem magunknak (versek) 1996, Cigányidők (regény) 1997, Bentlakás (versek) 1999. 2 Ilja Kabakov-Boris Groys: Az installáció művészete 2. rész, Iskolakultúra 1998/9. melléklet, M8 279
