Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Kollár József: "Hogy mily álmok jőnek"

absztrakciója a súlypont, a szellemtudományok és a népi pszichológia művelőinek hasonló szerepet játszó fikciója az én. Botcsinálta népi pszichológusokként feltételezzük, hogy mindenkinek, tehát nekünk is van egy titokzatos énünk, akit (amit?) állandóan értelmeznünk kell, hogy épp úgy megértsük önmagunkat és felebarátainkat, mint az irodalmi alkotások terében felbukkanó fikcionális én-eket.

A fikció vadonjában tévelygő ének

Az elsó'dleges fikcionalitással rendelkező én és a másodlagos fikcionalitással bíró regényalak megformálása során hasonló nehézséggel találja szembe magát Stendhal és az általa kreált Soréi. Julien állandóan azzal kínlódik, hogy szavakat találjon a világra és elsősorban önmagára, hiszen eredeti személyiség, akinek meg kell küzdenie saját énje létrehozásáért. Többek között azért van hatással a nőkre, mert képes érdekes én- és őleírásokat adni. A Vörös és fekete narrátora szerint, ha de Renalné több regényt olvasott volna, akkor jobban értette volna Julient. (1/13)

A kitalált regényalakhoz, Julienhez hasonlóan Wirginia Woolf is tökéjre fejlesztette önmaga és környezete belső élményeinek megfigyelését (Gardner, 1998). A leginkább az érdekelte, hogy milyen egy „saját szobával rendelkező”, tehát emancipált nőnek, és egyben önteremtését eredeti módon megvalósító írónak lenni. Az Orlando című regényében a következőket olvashatjuk Greene- ről, a költőről:

„Greene folyton csak magáról beszélt, de oly mulatságosan, hogy (Orlando) örökké elhallgatta volna váltóláza történetét. S oly szellemes volt; oly tiszteletlen; oly szabadszájú istennel és a nőkkel kapcsolatban; olyan furcsa képességek és különös ismeretek nyüzsögtek a fejében; háromszáz különböző módját ismerte a salátakészítésnek; tudott mindent a borok keveréséről; vagy fél tucat hangszeren játszott, s ő volt az első s tán utolsó ember, aki sajtot pirított hatalmas olasz kandallóban. De hogy nem tudta megkülönböztetni a muskátlit a szegfűtől, a tölgyet a nyírfától, a szelindeket az agártól, az anyajuhot a kostól, a búzát az árpától, az ugart a szántóföldtől; hogy mit sem tudott a vetésforgóról; hogy a fán kereste a répát s föld alatt a narancsot; hogy jobban szerette a várost, mint a legszebb vidéki tájat - mindez és még sok egyéb ámulatba ejtette Orlandót, aki ilyenfajta embert még sohasem látott” ( Woolf, 1977, 63)

Greene, Woolf fikcionális én-jének terméke, a szegény esztéta megszemélyesítője, aki az elsődleges fikcionalitással bíró írót játssza a Woolf által kitalált „valóságban”, énje az esztétikai szempontból érdekes valóságdarabok furcsa, hézagos egyvelege. Világa az ízlés emberének nézőpontjából szemlélt fikcionális tér, melyben működésképtelen a kétértékű logika. Woolf leírása gondolatkísérletnek is tekinthető, hiszen szembesíti az esztétikai szemlélet által konstituált mesterséges világban mozgó ágenst és a valóságot, amit Orlando képvisel. Greene világa a művészi fikcióról szóló fikció, míg Orlandóé a valóság fikciója. Más szavakkal Woolf konfrontálja egymással a művész fikcionális énjét a valóságos én fikciójával. A fikcionális én fikciója abban hasonlít a valóságos énről (mely tudvalevőleg maga is fikció) alkotott fikcióhoz, hogy mindkettő nyitott mű, azaz kitöltésre váró hit-vágy rendszer. Abban külön274