Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)
2000 / 3. szám - Borbándi Gyula: Felfrissülve az idők szelében
ijeszteni a félelmet, és akkor elijednek a félelmet keltők, akik oly bárdolat- lanok, hogy a tapintatot gyöngeségnek, az udvariasságot alázatnak, a tartózkodást gyávaságnak hiszik, a hazát pedig egyáltalán nem hiszik, még csak nem is tudják. Saját européerségének szakadatlan emlegetésétől nyúlszájat kap a sok oroszlánszívű.” Salamon Konrád a harmincas évek Új Szellemi Frontja és a népi mozgalom történetét összegezi, fájlalva, hogy a reformerők között nem jött létre a kívánatos gondolati egység és együttműködési készség. „A reformokban, sőt a gyökeres társadalmi-politikai változásokban egyaránt érdekelt radikális, illetve nemzetelvű irányzatok képviselői - írja - sem a két világháború között, sem a második világháború után, sem a közelmúlt rendszerváltozását követően nem csupán nem tudtak együttműködni, de mindent elkövettek a másik lehetetlenné tételére. S ennek az önpusztító szellemi polgárháborúnak elsődleges vesztese az a magyar nép, amelynek az érdekében - állítólag - mindkét irányzat tevékenykedik. Rég itt van hát az ideje, hogy a két irányzat ellenségeskedése helyett a radikálliberálisok és a nemzeti konzervatívok valóban nemes vetélkedése határozza meg a magyar szellemi és politikai életet.” Ezt a kívánalmat mindenki osztja, akinek szívügye az értelmiségi csoportok közötti kölcsönös megértés és a szemléleti különbözőségek ellenére is kívánatos béke, ám kétséges, hogy az utóbbiakat fogalmilag helyes-e konzervatívoknak nevezni, miután társadalmi radikalizmusban nem maradnak el az előbbiek mögött, ha radikalizmuson nem a kommunista-szocialista múlt némely eleme iránti megértést és vonzalmat értünk. Jankovics Marcell a többi között a jobboldal-baloldal elnevezés használhatatlanságára hívja fel a figyelmet. Lassan Magyarországon sem alkalmas a politikai erők helyének megjelölésére. 1996-os keltezésű írása szerint „a politikai baloldal ’vadkapitalista’ és liberális, valójában feudális, sőt tribális érdekeket képviselő ligákba tömörülve uralkodik, míg a hatalomból kiszorított, megosztott és tehetetlenkedő jobboldal ’kénytelen’ a hagyományos baloldali célokat fölvállalni.” Egy mai Új Szellemi Front lehetőségéről és esélyéről szólva eléggé kétkedő, hiszen, mint kérdi: hol van ma az a nép, amelyre Zilahy és társai még hivatkozhattak és ki akarna az élére állni. Valóban, sem a nép nem a régi, sem az írókban nincs meg az elhivatottság hajdani érzete és politikai szerepvállalási hajlama. Napjaink Új Szellemi Frontja elindítására, úgy látszik nincs kellő eltökéltség és tetterő, aminthogy évekkel ezelőtt sem sikerült Szárszó feltámasztása. Történelem marad mind a kettő. Ennek ellenére örömöt és megelégedettséget okoz, ha akadnak, akik ilyesmire gondolnak és a hitet táplálják, hogy nincs minden veszve. 265