Életünk, 2000 (38. évfolyam, 1-12. szám)

2000 / 3. szám - Horkay Hörcher Ferenc: Fejezetek a XX. század eszmetörténetéből

ábrázolástechnikája. Oraveczet nem ragadja magával saját mondandójának igazsága. Tud akkora távolságot tartani saját mondandójától, hogy annak megformáltságára is ügyelhessen. Talán része lehet ebben annak is, hogy nem olyan fiatalon írja e művét, mint Szabó Dezsó' a sajátját. Ám sokkal inkább alkati és irodalomszemléleti különbséget gyanítok e mássága mögött. Az életműve korábbi szakaszaiban kidolgozott technikákat, például a mikrorealisz- tikus ábrázolásmódot alkalmazza azokban a nagyívű leírásokban is, melyek a falubeli életet írják le. Nem csupán az elsődleges érzelmek felkeltésére törekszik. Van türelme dolgozni a részleteken, úgy, hogy azok valóban megjelenjenek. Külön versiklust szán például az egyes falubeliek jellemzésére (míg Szabó Dezsőnél alig néhány falubelinek van neve, s még kevesebb rendelkezik felismerhető arccal). Ugyancsak külön versciklusban írja le azokat a földrajzi egységeket, melyek a falu szűkebb vagy távolabbi környezetében találhatók (míg Szabó Dezsőnél nem nevesül a táj). Végül igen aprólékos leírását adja a hétköznapi élet használati eszközeinek, kedvenc tárgyainak (ez a réteg szintén csak nagyon hiányosan jelenik meg Szabó Dezsőnél, aki pedig egyetemistaként folklórkutatásban is részt vett - igaz, erre Oravecznek azért nem volt szüksége, mert ő valóban falun nőtt fel.)

A különbség a két mű között nem úgy foglalható össze, hogy Szabó Dezső műve történeti érdekű, Oraveczé pedig irodalmi. A helyzet ennél bonyolultabb. Oravecz nagyon is tudatosan vonja be faluregényébe a történelmet. Tizennyolcadik század című versének zárlataként olvasható a következő részlet: „és legnagyobb dologidőben félkegyelműként lézeng a faluban a történelem.” (114) A két szerzőnek a műből kibontható, irodalomhoz fűződő viszonya más. Oravecz önéletrajzi ihletésű faluregénye, úgy mondanám, egzisztenciális érin- tettségű. A faluról szóló szöveg mint irodalom, mint az élet egészét megszólító műfaj érdekli, a téma saját élettapasztalatán, létérzékelésén keresztül szűrve ölt testet. A forma nem pusztán meggyőzni akar, hanem feladata az, hogy kifejezze azt a fajta figyelmet, melyet szerzője élettapasztalata révén elsajátított. Ezzel szemben Szabó Dezső művéből (egy-egy felszikrázó részlet kivételével) mintha hiányozna a közvetlen egzisztenciális élmény és a tapasztalat. Nem az a baj, hogy a falu középosztálybeli vezetői állnak érdeklődése középpontjába, hanem az, hogy nem sikerül élővé tenni a falut - papírfalu marad az ő elsodort faluja, nem gyökerezik bele az időbe. Saját retorikája hangosabb, mint az általa ábrázolni szándékozott falu hangjai. Úgy tűnik, nincs meg benne a kellő alázat szeretett tárgya iránt. A benne dúló hatalmas energiák nem teszik lehetővé számára azt a kontemplativ beállítódást, ami az eleve csendesebb, figyelmét jobban koncentráló Oraveczre jellemző.

Lássunk egy jellemző összehasonlítást: azt, hogy egy hasonló tájleíró részletet hogyan oldanak meg. Szabó Dezső is remek megfigyelő: „Beértek a szálfaerdőbe. Ä fákon még a téli komorság hallgatott ... Kakasmandikó, mályva és ibolya volt a fák közt...” ám ezt a szépen megírt részletet, saját retorikájának engedve, egyetlen mozdulattal összemossa: „... s a nemzés nyers bódító szaga.” Oravecz mikroszkópja az Október végén című versben a következő részletet emeli ki: „elázik a mezei pók hálója, / és leszakad a nedvesség súlya alatt.”, s utána óvatosan tágítja az objektívet, hogy végül ő is a teljes általánosításig jusson el, de úgy, hogy közben ne tegye tönkre a maga festette miniatúrát:

246